Intettél alig észrevehetően, minden Arc ráncai közül az aggódás verejtéke
gördült alá, s míg elvegyült a kétely könnyeivel, a filmtekercs celluloid
felületén alakot öltöttek gondolataid…
… hát így hanyatlott le a Nap azon a távoli szigeten…
A pokróc simogató melegében talán még utoljára tisztán
láttad életed pillanatképeit, s a barátokat, kiket már elsodort
a metsző északi szél emlékezeted öleléséből, újból magadhoz
szoríthattad-és míly jólesett az önzetlen szeretet párnáján megpihentetni
elfáradt elmédet!
Mert sohasem pihentél, vigyázó szemekkel kísérted az Ember útját, s
mikor letért a helyes ösvényről Te kedvesen mosolyogva visszaterelted őt.
Intettél alig észrevehetően, minden Arc ráncai közül az aggódás verejtéke
gördült alá, s míg elvegyült a kétely könnyeivel, a filmtekercs celluloid
felületén alakot öltöttek gondolataid.
A legfelsőbb erőket kutattad hitetlen szívvel, s nem leltél másra, csupán
szorongó egyedüllétre és megmásíthatatlan magányra.
A vászonra helyezted világunk érzéketlenségét, az Ember elhagyatottságát és
talán. egy huncut mosoly futott át ajkadon, s rájöttél: egyedülléted nem szuverén
kiváltság, társas magány-semmi több.
Most hiába várom újabb meséid, ajkad megnémult, elméd pihenni tért, szemhéjad örökre lezárult.
Ki vigyáz hát reánk ha majd megleljük saját Getszemánénkat?
A film lassan a végéhez ér: "A hetedik pecsét,1956"
Ujjam remegve nyúl a kapcsoló felé: REW…
Kár, hogy az élethez nincs íly furmányos szerkentyű…