Dübörgő hangok karistolják fejem.
Zengnek, harsognak, recsegnek, gyötörve engem.
Elég legyen! Legyen már csend!
Nem érem el a forrást,
túl mélyen van bennem,
ha még egy percig hallgatnom kell,
a fájdalomtól széthasad fejem.
Tíz karommal vájom testem,
borda roppan, vérem fröccsen,
húsom cafatokban… indaként életre kel.
Utolsó karcos sikoly, markomban a szív.
dübörgő szólama őrjöngésre hív.
Pusztulj már kín…
Lassú egyenletes, fénylő cseppek hullnak
az ökölbe szorult kézből.
A robaj, halk dallammá szelídül.
Már csak véres pép, az egykor erős hangszer…
de a kín ettől nem múlik el.
Csend van végre…
Akkor mért sikoltasz az égre?
Megjegyzés: Az ember nem tépheti ki az érzéseit… különösen nem a fájdalmat.
04.11.