A létben a nem létezők árnyként megbújnak, hozzánk szorosan tapadnak, belőlünk észrevétlen táplálkoznak…
Az éjben a szavak a semmibe hullnak, bolondos bús szélben a hangok elcsitulnak.
Csomós kötél végén egy szál is felbomolhat, mégis erősek maradnak a gondnak.
Friss napnak is lehet poshadt bűze, ha a lélek már belerohadt a bűnbe.
Szavak kusza hálójában mindig van igazság és a véletlenekben nem hinni dőreség.
Bízni bennük pedig a legnagyobb bolondság.
Hogyha értelmét keresed a szónak, ne tedd!
Ezek csak repkedő gondolatok, jegyzetek egy elme csapongásából.
Jegyzetek? Ennyire tartasz engem? Holmi szakadt gondolatok, ócska szavaiba rejtett csapongó bolondságnak? Nem látod a szavak mögött, hogy mi az, amit az elme közölt veled? Nem érted mit üzenek?
Nem, persze hogy nem. Ostoba ember, te csak szavakat látod, nem értékeled a legnagyobb kincsed! Az elme ereje végtelen, képzelete mérhetetlen, soha fel nem fedezhető csoda… titkok tudója. Minden csapongó gondolat, maga az önkeresés folyamata, a megismerés utáni vágy bizonyossága.
Szavak… vicces! Úgy látom nem érted, miért kellenek? Nélkülük nem próbálhatnád megtudni, hogy mit is rejthet az emberi elme legmélye.
A tudás hatalom… erőt ad, és az erő formálható.
Néha pedig, már a szavakra sincs szükség…
Mondtam, hogy nincs értelme… vajon miért is írtam le?
Mert ti emberek, nem élhettek a szavak nélkül…
Vajon hová lyukadok ki végül?
Megjegyzés: Csupán egy kis bolondság, játék a gondolatokkal…
04.05.