Navigáció


RSS: összes ·




Próza: A kígyó arca

, 417 olvasás, kapolyi.gyorgy , 2 hozzászólás

Abszurd

Hosszúkás koponyája, merev arca, "Üvegszemű tekintete", nem tette népszerűvé. Mindig halk volt és csendes. Sovány-hajlékony teste lágyan ringva, olajozottan mozgott, nem voltak váratlan, darabos mozdulatai, az egész koreográfiájában volt valami sima és vészjósló.
Sem arcán, sem mozdulatain nem tükröződött semmiféle hangulat. Nem lehetett kiszámítani mire-hogy fog reagálni, mi érintette és mi nem. Sokszor tűnt úgy, nem is gondol semmire. Alkonyatkor kiült a terasz egyik kényelmes karszékébe, rezdületlenűl nézett előre, meg sem. moccant. Egy áthatolhatatlan kőfal elzárta a körülötte élő világtól. Órákig képes volt ebben a testhelyzetben időzni.

Ő senkivel szemben nem volt elzárkózó, hozzá nem mertek a többiek közelebb kerülni. Aki próbálkozott, abban megfagyott előbb - utóbb a lélek, Senki nem tudta honnan került ide, mikor, és miért van egyedül. Nem volt aki megkérdezze. Ha jó napja volt, az sem arcán, sem tekintetén nem látszott. Háta mögött "Kőarcúnak" nevezték. Többen látták holdfényes éjszakákon elsétálni a zegzugos, erdős vízesés felé, szokatlan ezüstös fényt véltek felfedezni alakján, ilyenkor eltűntek az éjszaka hangjai, csak a dermedt csend ült a tájon. Hiába próbálták megfejteni éjszakai sétáinak okát, nem jutottak semmire. Azt megfigyelték, hogy erős napsütésben szívesen kiült a vízpartra, a nagy sziklára, hevert a meleg kövön, mint aki eggyé vált vele. Az emberek kikerülték a nagy sziklát ha éppen napozott.
Érződött egész lényén, hogy sokkal többet tud minden ismeretlenről mint a többiek. De ő sosem kérdezett, és őt sem merte senki kérdezni. Ha egymás közt beszélgettek és róla esett szó, igyekeztek elkerülni még a megnevezést is. E nélkül is tudta mindenki kiről beszélnek. Aki szóba hozta mindig feszengett, olyan érzése támadt, hogy a Kőarcú hallja. Mindenkiben ott lappangott ez a kellemetlen érzés. Még otthonaik zárt ajtajai mögött is érezték jelenlétét. Sötétedés után sem mentek ki szívesen házaikból, a lombok között felfedezni vélték merev tekintetét. Sem enni, sem inni nem látták soha. Suttogták, hogy patkányokon és más rágcsálókon él, bár ez elég képtelenül hangzott.
Egy nyári éjszakán - valószínű a nappali hőség következményeként-rettenetes vihar támadt. A vad villámok, és fékevesztett dörrenések teljesen felfordították a megszokott világot. Az orkán erejű szél kicsavart fákat, összedöntötte a búzatáblákat, levitte a házak tetejét, és kiverte a folyócska vizét. Igazi földindulás volt. Sokan rémült tehetetlenségükben imádkoztak, a gyerekek ordítottak, az állatok megvadultak a félelemtől. A villámok olyan gyakran korbácsolták az eget, hogy folyamatos sápadt fényben tartották a tájat.
Aki ablakához merészkedett, elképedve látta, a Kőarcút lassan haladni az erdő irányába. Nyugodtan lépkedett, kikerülte a szélvihar. A mező közepe táján megállt, ég felé fordított merev arca az eget vizslatta.

Egy hatalmas tűzcsóva, óriási csattanással egyenesen rácsapott a fekete égből.
Csak arra emlékeztek, hogy, fehér arccal áll.
A villámcsapás helyén magas lángok csaptak fel, aztán minden eltűnt. A Kőarcú is. Másnap reggel hiába vizsgálták a helyszint, nem találták semminek nyomát sem.
De kígyó arca ott maradt mindenki lelkében, hideg, figyelő tekintetének fénye…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Abszurd
· Kategória: Próza
· Írta: kapolyi.gyorgy
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 293
Regisztrált: 1
Kereső robot: 24
Összes: 318
Jelenlévők:
 · arttur
 · gazzo


Page generated in 0.4301 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz