Édes dalát sodorja felém hajdan lett szabadságnak
S e szél zúgja a máig el nem avuló szózatát
Rongyos, parasztruhás fiat, s nyomorított asszonyt,
Szemeim Budára tolongó polgárokat látnak
Kiknek fegyvere a jog, s egy akarata elég
Föltámadott hát a nép, eget-földet ijesztve
S ma nem rajtatok múlik, hogy megvéditek-e a várat
S lehet, a bársonyszékkel együtt süllyednek mélyre hajók
Országalma és jogar kezében, vállán bizony palást
És letörölve arcáról a lelkébe oltott alázat
Ha élhettél volna tegnap, mikor vad tengerek
Feszültek a kordont tartó pártos partnak
S zászlajukra varrott kemény, igaz szókért
Vérükkel fizethettek konok, nyakas emberek
Nem, nem állnál szótlan a terelt tömegben
S nem volna ápolt arcodon elnéző mosoly
S mert nem te vagy, kire ráfagyott a döbbent rettenet
Nem érted, nem hiszed a zászló lendülését
Melybe láthatatlan szélörvények kapkodnak
Veled hal majd kicsinyes akarásod, névtelen temet
Talán nem tetszik, ha mondom: milyen jó is élni!
Ma együtt lépdelni zászlórúd-tartók között
Énekelve: rabolt kincsből alamizsna nem kell
Hallom hangtalan félelmetek, mert ama napot idézi
Mikor börtönéből kiszabadult a szárnyaszegett szó
És elindult felétek, akiről tudni nem akartatok
Sima modorotok mögött, hej, azt az érzést ma is érzi
Bátran merít belőle másfélszáz évnél idős’ b gondolat
Hogy még ma véghez vigye felbuzdult hevünket
Mert látni is akarjuk, hogy egünkön tizenkét csillag fénylik
Megjegyzés: 2008.03.15.
Online látogatók:
Látogató: 100
Regisztrált: 2
Kereső robot: 19 
Összes: 121
Jelenlévők:
