Navigáció


RSS: összes ·




Mese: Üvegszív

, 1012 olvasás, wokendreamer , 32 hozzászólás

Ezerszín

A decemberi hó csak foltokban maradt meg, hol a tetők beszögeléseibe, hol egy kapualj tövébe húzódva vissza. A hó csatát vesztett, de a tél még tartotta a frontot, és metsző, északi seregével kitartóan ostromolta a várost. Sebastian céltalan bolyongott a fagyos januári éjszakában. Arcát egy vastag sál mögé rejtette nehéz, sötét kabátja, mint fájó emlékek takarója ölelte körül őt.

Fejét lehajtva, csak maga elé bámult. A lábait nézte, ahogy egymást váltva, szinte gépiesen előtűntek a hosszú kabátja alól. A csizmái vasalása, mint a metronóm egyhangú kattogása, úgy verődtek vissza a házak falairól. A dombtető végénél egyszer csak megállt. Észre sem vette, hogy elmaradtak a város fényei, és egyszerre csak így magára maradt. Az utolsó vaslámpaoszlop halványodó fényében omladozó téglagyár kerítésénél kiszáradt és egymásba fagyott kórók állták útját. Két karját széttárta, egyszerre valami megmagyarázhatatlan boldogság hullám öntötte el a mellét. Az égre emelte tekintetét és hangosan nevetett. Először erőltetnie kellett, de aztán magával ragadta a féktelen nevetés. Aztán ez a felfokozott érzelmi hullám a mélyére ért, lerántva magával Sebastiant is. Térdre zuhant és már csak zokogott.
Megyek hozzád. – ejtette maga elé a szavakat – Megyek, megkereslek bár hol is vagy.


Sebastian felállt. Fejét lehajtva, arcát a vastag sál mögé rejtve, nehéz vastag kabátját páncélként viselve besétált a sötét és félelmetes végtelenbe. A jégkristályos kórók közt vakon, de elszántan haladt a magány ösvényén. Egyedül, mint az a harcos, aki végigverekedte a háborút, győztesen elindul haza s csak későn, nagy sokára jön rá, hogy nincs haza. Nincs hová menni. Nincs kihez menni, mert mindent és mindenkit felfalt a háború. Csak ő maradt ezen a világon. Csak ő és a magány.

Van, akire a sors csapja rá a magány rozsdás vasajtaját. Egyszer csak azt veszi észre, hogy körülötte lassan mindenki elfogyott. Azokba a kevesekbe, akik vele maradtak félelmében belemar, s mikor már tényleg nem maradt senki, akkor elkeseredve veszi tudomásul, hogy a lelke az enyészetté válik, mint egy rozsdás lakat a feledés ajtaján.

És van, aki saját maga zárja be azt a rozsdás vasajtót. Bezárja és elindul felfelé a tűtoronyba, ahol a rideg és vastag falakon se ajtó, se ablak nem nyílik már a világra. Sebastian lelke ebben a tűtoronyban kaptatott felfelé, és a vastag falakon az emlékeivel próbált ablakot vágni. A feje üres volt, csak valami kékes ködszerű massza töltötte ki. Az agya kővé fagyott, olyan volt, mint egy régi malomkerék egy kiszáradt patak medrében. Aztán mintha nagyon lassan szivárogni kezdett volna a víz, a meder kezdett megtelni. A kerék nagyon lassan akart elfordulni az emlékezés tengelyén, aztán egy kicsit nyikorogva, de megindult és Sebastian a víztükrében meglátta a lányt. Behunyta szemét és egy meleg mosoly öntötte el az arcát. Az ezeréves kövek nyikorogtak, ahogy elcsúsztak egymáson, mikor omladozni kezdett a tűtorony. Sebastian újra kinyitotta szemét, amelyben már a szabaddá vált éjszakai égbolt csillagai ragyogtak. A jelenés állandó mozgásban volt. A csillagok kört formáztak, folyamatosan egymásba csúsztak, és lettek egyre tündöklőbbek. Az ezüstös csillagkör szélén már látszott, hogy valamit megvilágítanak. Sebastiannak elállt a lélegzete.

A Holdat látta. A Hold másik oldalát, a holtak birodalmát, ahol sosincs fény. Most volt, és a lány arca kitöltötte az egész korongot. Sebastian torkán felszakadt egy kacagás.
Látlak! – kiáltotta az éjszakába – és széttárt karjaival pörgésbe kezdett, mint egy dervis. Már nem volt fent és lent. Már nem volt értelme se időnek, se térnek. Csak a fájdalomnak, ami időnként a kezébe mart. A jéggé fagyott ágak a mezőn, mint ezernyi hideg penge szabdalta a táncos kezét.
Sebastian lassan megállt és felnézett. Az égi jelenés halványodni kezdett, aztán pillanatok alatt el is tűnt. Hirtelen sötét lett. Elvesztette minden érzékét. Előre tartott kézzel tett két bizonytalan lépést előre, aztán újból megállt. Szinte tapintani tudta a sötétséget. Úgy érezte, hogy az éjszaka fekete bársonyköpenye alatt áll. Egy pillanatra, mintha az északi szél meglibbentette volna a leplet, látta a város messzi halovány fényeit, aztán megint sötét lett. A szél a távolból halk harangjátékot hozott magával. Megpróbálta beazonosítani az irányt, de kudarcot vallott. Aztán csend lett. Elállt a szél és hárfahúrok pendültek és minden egyes pengésnél meggyulladt egy mécses. Sebastian csodálattal nézte, ami körülötte történt.
Egy kis lángösvény teremtődött a semmiből. Az ösvény egy dombra vezetett, ahol egy templomrom kezdett kiemelkedni az ezeréves kövekből. Elindult felfelé, és ahogy a kis mécsesek mellett elhaladt, sorra kihunytak mögötte. Felért a rom lábához és a könnyel teli szeme kicsordult, melyeket az újra feltámadt szél fagyasztott az arcára.
Csodálkozva nézett körül. A templomrom föléje tornyosult és hiányos falai, mintha az égig értek volna.
A fagyos januári éjszakában, egy mély hang búgott mindenek felett. Mintha csak a templom orgonistája felejtette volna a kezét a billentyűkön és a levegőt, az örökké fújó északi szél táplálná a fujtatóba.
A hatalmas rom oldala mögül a sáfrány színű Hold lassan a sötét égboltra kúszott és túlvilági fényével bevilágította ezt a parányi világot. Akkor ott úgy tűnt, hogy a templom hatalmas ablakai ott lógtak a semmiben. Színes megvilágított üvegtáblái mögül Gregorián ének szállt a magasba.
Sebastian felnézett az égre és látta hogy a lány arca újból kitölti a hatalmas korongot. Az üvegszívű lány sápadt mosolygós arca. A lány, akit így nevezett az első szerelme volt. Az első igazi nagy szerelme.
A lány csukott szemeit nézte és a kiszáradt szája szegletében azt az ártatlan kedves mosolyt, amibe beleszeretett.
- Csak alszik – gondolta Sebastian – Csak alszik, és rólam álmodik. Szerette volna, ha így van, de lelkében érezte, hogy ez csak egy vágyálom.

Aztán fent, talán a csillagok magasságában harangok kondultak meg, és a lány arca halványodni kezdett és lassan eltűnt az égről a tündérszerű látomás.
Sebastian arcát a rettegés torzította el.
- Ne menj el! Üvöltötte az éjszakába. – Kérlek, ne hagyj itt! Tudom, hogy nem alszol. Tudom, hogy miattam haltál meg. Meghaltál, mielőtt igazán szerethettél volna.
Sebastian elgyötört arccal mászott át a köveken. Kezeit szinte sütötték a hideg sziklák. Ott állt a rom belsejében. A föléje tornyosuló oszlopok között a szél úgy süvített, mintha el akarná söpörni ezt a világot. Aztán üstdob morgott a falak közt, s a fejében érezte a vattás dobverők folyamatos dörmögését.
- Miért nem vettem észre, hogy Te más vagy? – próbálta túl kiabálni a fejében morgó monoton dübörgést. – Miért nem nyitottad fel a szemem? Miért nem mondtad el nekem, hogy Veled minden más lesz?
Sebastian kiáltása ott úszott a templom láthatatlan hajói közt, és fájdalmas hangfoszlányi folyton visszatértek.
- Nézz rám! Csak még egyszer nyisd ki a szemed, és nézz rám, kérlek!
Mintha az égiek megsajnálták volna Sebastiant, mert a lány arca egy pillanatra föltűnt. A templomtorony mögül úszott elő, s mintha megmozdult volna szemhéja. Egy ezüst könnycsepp gördült végig az arcán.
Sebastian tisztán hallotta, hogy ezernyi kis csengettyű egymáshoz ért, és látta, hogy a lány könnycseppje millió-és millió darabkára porladt szét. Ezüsteső hullt az égből. Sebastian széttárt karokkal, arcát az égnek tartva becsukott szemmel várta, hogy egész testét elöntse a hideg boldogság.
Eltűnt az idő. Sebastian mikor már úgy érezte, hogy ezer éve áll és nem történik semmi, kinyitotta a szemét. A szemeiben milliárdnyi csillag fénye látszott. A csillagok ott voltak közvetlen felette, ott voltak szépen felfűzve ezüstös szálakon, és amikor egymáshoz értek, kis csengettyűk szólaltak meg.
A lány selyem fehér ruhában felettük táncolt. Fent egy lebegő karzaton.
Sebastian melle zihált, a szíve torkában lüktetett és olyan forrón, hogy azt hitte, ott mindjárt megolvad mindene. De nem mozdult. A szemét se merte megmozdítani, nehogy eltűnjön ez a csodálatos látomás.
A hangok: a szél- az orgona- a dobok – a hárfa és a csengettyűk együttes játéka egy szimfóniába forrtak össze és Sebastian azt érezte, hogy ebben a pillanatban ő a kőtemplom és a világ most körülötte forog.
Nem érezte meg a pillanatot, amikor minden elcsendesedett és minden megállt. Csak azt látta, hogy egy világontúli lépcsőn lassan lefelé jön a lány. Felé jön!
Sebastian eszement tekintetében ott forogtak a csillagok milliárdjai tovább, de a szemét nem csukta le. Szeme sarkaiból ömlött a könnye. A lány odaért. Két hűvös kezével átfogta a férfi arcát. A könnyek felmelegítették törékeny jégcsap ujjait és visszatért beléjük az élet. Sebastian magához ölelte őt, így teste minden melege egy pillanat alatt átszállt a lányba. A karjaiba érezte újból szerelmének hús-vér testét.
Akkor és ott határtalannak érezték a szerelmet. Lelkük összeért és a végtelenbe tágult. Ott voltak mindenütt. Ott voltak a Holdon, a Vénuszon, ott voltak a végtelen galaxisokban, és a csillagok milliárdjai, mint vigyázó tekintetek figyelték őket. Abban a pillanatban ők voltak a bolygók, ők voltak a világmindenség. Ők álltak a Teremtés Oszlopai közt, ők voltak a Teremtő és ők maguk voltak a Teremtés is.

A pillanat bár végtelennek tűnt, de elillant.
Sebastiant, a szinte elviselhetetlen fájdalom térítette magához. Ujjait, mintha jeges pengével vagdosták volna be. Egy hideg kőszentet ölelt magához és ujjbegyei szinte már hozzáfagytak.
A látomás és az egymásra találás élménye oly’ valósnak tűnt, hogy percekig nem tudta felfogni, hogy hol van és mi történt vele. Ott állt magányosan a templom romnál az éjszaka közepén és se csillagokat, se fénylő templom ablakokat nem látott sehol. Nem úszott felette muzsika eltűntek csengettyűk, és eltűnt a szerelme is, az üvegszívű lány.
Felnézett az égre, és a parányi Holdat épp eltakarták a hófelhők, amiket az északi szél, mint hideglelkű pásztorkutya terelt össze.
Oh ne! – esett térdre Sebastian. – Oh! Istenem kérlek, ne tedd ezt velem, hogy az egészet csak álmodtam!
De az Isten, ha nézte is őt, most becsukta ablakát és a Holddal együtt eltűnt a felhők között. Sötétségbe borult a táj. Csak keleten, egészen a horizont alján látszott világosabbnak az ég alja és délen a város feletti higanygőzlámpák narancsos ködfoltjai fakították meg az éjszaka fekete köpenyét.
- Nem! Nem… ez nem lehet a vég! – hajtogatta magában.
Leült egy kőre. Kabátgallérját felhajtotta, és jéghideg kezébe temette arcát. Csendben ült és sírt. Egész testét rázta a zokogás. Fájdalma mély és őszinte volt.
Újra a lány arcát akarta látni. Újra a nyakába akarta fúrni az arcát. A nyakába, aminek mindig finom és meleg boldogság illata volt.
Az Isten talán megsajnálta Sebastiant, és mintha egy doboznyi gombostűre fűzött lepkét dobott volna ki az ablakán, ott szálltak mind az égben. Ott szálltak, de nem éltek. Az ember csak látja őket, de nem tud velük mit kezdeni. Az emlékek is ilyenek. Ott szállnak körülöttünk, de se megfogni, se feléleszteni nem tudjuk őket.

Egy lepke, mint egy szép nap emléke odaszállt Sebastian kabátjára. Felnézett és könnyes szemein át talán még szebbnek látta azt a napot…
Először maradtak magukra. Először kirándultak a hegyekbe. Aztán egy kaptató után leült a lány a réten, mert úgy érezte, szúr a szíve. Egy szép szeptemberi nap volt. Igazi indiánnyár. Akkor még nem történt köztük semmi. Sebastian csendben nézte a lányt, aki ott ült előtte a magas fűben. Csak nézte őt, mert nem tudott betelni a lány kedvességével, amit belülről sugárzott. Szinte lopva nézte a lány áttetsző blúzát. Nézte a kis pihegő mellét, a fahéjszínű mellbimbóját, ahogy a blúzhoz ért.
Aztán feljebb a hegytetőn mikor egymás mellé ültek és az alattuk levő apró világra csodálkoztak, a válluk összeért. A lány Sebastian vállára ejtette fejét és teljesen hozzábújt. Sebastian érezte az izzó, szinte remegő kis testét, és megértette, hogy ha akarná a lány, most odaadná magát. De a pillanat oly’ szép volt és öröknek tetsző, hogy Sebastian átkarolta, és csak csendben ültek a világ szélén. Aztán nézte a lány arcát, ahogy csukott szemeit simogatta a szél, ahogy kicsit göndör világosbarna hajtincseit az arcába fújta egy szellő. Sebastian óvatosan két ujjával a kis tincset simítaná el… de a lepke elszállt. Mind elszálltak. Elsöpörte őket a szél, ahogy ősszel az összegörnyedt bronzszínű faleveleket szokta.
Csak egy lepke maradt ott. Egy fekete lepke ragadt ott a kabát könyökhajtókában, mint egy fekete nap keserű emléke.
Sebastian fent állt a lánnyal egy elhagyott templomrom ablakában. Hideg volt azon a novemberi napon…

- "Emlékszem, hideg volt azon a novemberi napon." – hallotta saját hangját Sebastian, s mintha a kőszentnek gyónná meg bűneit, fennhangon folytatta:
"Beszélt hozzám, de én nem arra figyeltem, amit mond. Teljesen lekötött az a gyönyörű szerelmes arca. Boldog volt. A párás leheletében kivillanó fénylő, telt ajkait figyeltem. A szürke égbolt ott csillogott a mosolygós szemében. Szép volt. Istenem, de szép volt. Átölelve egymást álltunk a mélység szélén. Egyik kezemmel a törékeny kis testét húztam magamhoz, a másikkal az arcát simogattam. Amíg beszélt ujjamat végighúztam íves, már-már fiúsan dús szemöldökén. Ő lehunyta szemét és teljesen hozzám bújt. Megcsókolt. Az a csók ő maga volt. Gyengéd-simogató, mégis szenvedélyes és közben oltalmazó. Kezébe fogta arcom és kérdőn a szemembe nézett. Egy szót! Egyetlen szót várt tőlem azon a csodálatos estén, amitől zokogva a nyakamba ugrott volna, és levetettük volna magunkat a forró és örök szerelembe. Csak egy szó, amely aznap este képtelen volt elhagyni a szám. Talán nem szakadt volna meg a szíve, ha kimondom azt a szót, hogy: Szeretlek!
Ajkam néma maradt. Ő megérezte, hogy nem lehetek igazán az Övé és a szeme könnyel telt meg.
- Nem tudtam hazudni! Nem tudtam megtenni, szemei oly’ őszintén és tisztán néztek rám.
Házas ember voltam." – mondta Sebastian és felállt.

Párás leheletétől átnedvesedett sálját a kőszent nyakába akasztotta, s így már valóban úgy tűnt, mintha egy eleven papnak gyónná meg a bűneit. Nedves haját két kezével hátra simította, hideg tenyerével megtörölte az arcát és a fagyos kőből faragott szent elé térdelt:
"Oldozz fel atyám!" – mondta Sebastian és fejét a mellére ejtette – "Vétkeztem! De bűnhődtem is eleget és vezekeltem is, mert azóta nem tudtam senkit szeretni. Csak Őt szerettem! És azon a novemberi estén, ezt még nem tudtam, vagy csak egyszerűen gyáva voltam bevallani magamnak.
Ott álltunk a templom ablakpárkányán, én közelebb húztam és megcsókoltam fénylő ajkát. Éreztem, hogy a szíve hevesebben vert és éhes ajkai szinte felfaltak. Én akkor azt hittem, hogy ez szenvedély, de csak később tudtam meg, hogy az a búcsú volt.
A pillanat, amit akkor átéltem – ma már tudom – soha nem fog megismétlődni. Akkor abban a pillanatban odaadott mindent, ami Ő maga volt.
Mindenét odaadta nekem a csókjában. Odaadta a gyerekkorát, mikor kicsit félőn, de imádattal nézett fel az apjára. A fiatalságát, a készülődés perceit, mikor a tükör előtt szépítkezett. A haját fésülte ki, a száját rúzsozta és izgatottan készült a randevúra. A sok apró összegyűjtött lopott csókokat, amit az ember egyben ad át annak, akit igazán szeret. Odaadta nekem a forró, szinte izzó leheletét annak a fájdalmas és varázslatos éjszakának, mikor a szeretője arcába sóhajtotta ártatlanságát. És egy kicsit odaadta a jövőjét is, ahogy megcsókolta volna gyermeke arcát. Odaadta az egész életét, ami számára a legdrágább volt.

Ott az a pillanat magával sodort mindent. Mint gátat áttörni készülő vad folyó, úgy öntött el a szerelem. Ugrani készültem ebbe a folyóba, bele a határtalan és mindent elsöprő szerelembe. Erősen magamhoz öleltem, szinte összeroppantottam törékeny derekát. Megértettem ekkor mindent. Megértettem milyen az, mikor az ember ledobja magáról azt a burkot, amit azért visel, hogy ne legyen sebezhető. Megértettem, hogy csak így lehet két ember igazán boldog, csak így lehet két ember igazán egymásé, burok nélkül, teljesen megnyílva egymásnak.
Megértettem. De nem éltem meg!
Az Ő burka bezárult. A fájdalom hideg jégcsapként vágódott a mellembe.
Hirtelen megéreztem, hogy Ő már nem ugyanaz, mint aki egy pillanattal ezelőtt volt. Hideg lett a teste. Nem éreztem, hogy ver a szíve, a mellkasa nem zihált és ajkai megfagytak.
Meghalt. Meghalt, mielőtt igazán szeretett volna, s csak én tudtam milyen közel volt hozzá.
Egy szobrot öleltem. Egy fekete márvány testet, melyet az önfeledt szerelem előtti pillanatban faragtak meg. A szobor gyönyörű volt, de én Őt akartam.
Néztem az arcát, ahogy kiült rá a boldogság, de a vonások mögött ott lapult a félelem is. Szemeiben már nem volt csillogás. Fénytelenül néztek rám, mint egy párás éjszakai ablak. Ajkairól lekopott a máz, nem ragyogott rajta az élet, olyan volt, mint egy kiszáradt kút kőkarimája.
Csókolgatni kezdtem és simogattam, hátha visszatér belé az élet. Elmondtam neki százszor, hogy szeretem.
- Szeretlek! – üvöltöttem a fekete maszkjába.
Késő volt. A fekete burok magába zárta, már nem engedte ki Őt.
Elétérdeltem és úgy öleltem át. Ordítottam hozzá, mint egy eszelős képtelen voltam felfogni, hogy nincs többé! Morzsolgattam fagyos kezeit, halott jégcombját öleltem át. Mindent megpróbáltam, hogy újra érezhessem Őt, hogy újra érezzem rajta a kirándulás réti virágillatát.
- Szeretlek! Igazán szeretlek! – zokogtam a lábainál.
De a lelke valahol már messze szállt. Parányi üvegszíve megszakadt, szilánkokra tört. Én a millió kis üvegszilánkban térdeltem és vártam a csodát.
Sokáig maradtam így, aztán egy kezet éreztem a vállamon, és boldogan kaptam fel a fejem, de nem Ő volt.
A Halál állt felettem. Sötét, penészszagú felöltőjét hátracsapta, lefejtette átkulcsolt kezem a lányról, az ölébe vette és csak ennyit mondott:
- "Ő igazán szeretett."

Sebastian hangja elcsuklott és sírva fakadt. Azon a januári estén a percek is megfagytak. Megfagyott az idő és meg is állt.
Aztán ebből a fagyos burokból lassan feltörte Sebastian azt a vékony jéghártyát és végtelen lassúsággal a kőszentség elé feküdt. Átkarolta fagyos lábazatát és sírva fohászkodott hozzá:
- "Uram tégy csodát! Add Őt vissza nekem, kérlek!"

Sokáig feküdt ott. Talán az örökkévalóságig ott maradt volna, ha nem érez valami különöset.
Penészszagot érzett. Erős mindent átható penészszagot és halványzöld derengést látott a kezeinél, ahogy hason feküdt a kőszobor előtt. Csak lassan, nagyon lassan merte felemelni a fejét.
A Halál állt fölötte és két kezét karba téve nézte az előtte fekvő embert.
Sebastian nem mozdult. Félve próbált a sötét csuklya mélyére nézni, de az áthatolhatatlan fekete volt, mint a holló szeme.
A Halál oldalt lépett és Sebastian ekkor látta meg a fekete márványszobrot. A lány szobrát, ami mit sem változott az évek során. A szobor körül mécsesek égtek különös zöldfénybe borítva mindent, mert apró nyaldosó lángnyelveik zöldszínűek voltak.
Sebastian feltérdelt. A sarkaira ült, kezét a magasba emelte és égbe bámuló arccal halkan csak ennyit mondott:
- "Köszönöm!"
Aztán az érzés, ami hirtelen az agyába villant, több volt egyszerű megérzésnél, egyszerű sejtésnél. Bizonyosságot érzett. Tudta, hogy ha átöleli a szobrot, a lány életre kel, és ők újra egymáséi lesznek- immár örökre.
Le sem merte venni tekintetét a lány szoborarcáról. Ledobálta magáról a ruháit. Aztán óvatosan, mintha szappanbuborékhoz érne, ami elpattanhat, lassan hozzáért a szoborhoz. Végigsimította és a szívébe új élet költözött.

Az északi szél hirtelen felerősödött és belekapaszkodott Sebastian hajába. Végigkorbácsolta a testét, de ő már nem fázott, már nem érezte a hideget. Átkarolta a lányt, s az, mintha megmozdult volna.
Sebastian igazán csak azt érezte, hogy minden elsötétül, lassan minden fekete lesz. Látta a kezét, amint lassan, de megállíthatatlanul feketedett. Először csak a csuklójáig, aztán a könyökén keresztül egészen fel a válláig. A karjait és lassan az egész testét nehéznek érezte. Nehéz lett mindene, mint a márvány.

Azon a januári hajnalon a felkelő nap sugara talán, egy új fekete márványszoborban gyönyörködik majd elsőnek, ami a templomkertben a régi sírkövek között áll és lábazatát millió-és millió átszúrt testű halott lepke fedi be.



Kopogtatónak… a mesélősnek szeretettel!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Mese
· Írta: wokendreamer
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 309
Regisztrált: 1
Kereső robot: 25
Összes: 335
Jelenlévők:
 · arttur
 · gazzo


Page generated in 0.4531 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz