Nem fognám most ezt a tollat,
s verset se nagyon írnék,
ha a zölddohányból mostanában
ily sokat nem szívnék.
Leírom most azt,
mi életem terheli.
Mely oly széttépett mostanság,
mint a pitbull-t, ki hergeli.
Az életem egy talány,
talán egy elcseszett álom.
A sittesek rögös útját
Én mezitlábbal járom.
Dehogy járok! Szaladok!
Gyorsvonatra szállok!
Majd utolsó percemben is
csak a megváltásra várok.
De mit is képzelődöm!?
Ki adna megváltást?
Hisz a villamosszék kattan,
és már érzem az áramlást.
De itt még nincsen vége!
Még van egy pillanat.
Miközben életem lepereg,
mint egy átkozott színdarab.
Rossz vonatra szálltam,
s ez a végállomás.
A kalauz szemében van már
a végső vallomás.
Ez a vonat innen már
sehova sem megy.
Az életemnek itt a vége
…3…2…1!