Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A sziget

, 375 olvasás, j_meselo , 0 hozzászólás

Ezerszín

Lucas lélekszakadva rohant fel a kórház lépcsőjén. Amint tudomására jutott felesége, Marie balesete, indult a kórházba. Sűrű haja, fekete tincsei össze-vissza álltak, de ő most a legkevésbé sem törődött ezzel.
- Lucas Fersen? – szólította meg egy feléje tartó orvos.
- Az vagyok.
A két férfi kezet fogott.
- Hogy van Marie?
A férfi komoly arccal nézett az orvosra, miközben az egy percet habozott a válasszal.
- Nos, ami a feleségét illeti, az ütközéskor súlyos fejsérülést szenvedett és az agyában vérrög keletkezett, amit sikerült eltávolítani. A következő negyvennyolc óra lesz a döntő. Ha addig nem lépnek fel komplikációk, akkor túl van az életveszélyen.
- Bemehetek hozzá? – kérdezte Lucas.
Az orvos bólintott és végigkísérte a férfit a kietlen folyosón, majd bevezette az egyik kórterembe, ahol Marie feküdt. Lucas leült az ágy mellett álló székre és megfogta a nő kezét.
- Gyerünk Marie, ne add fel! – suttogta.


Marie a homokos tenger parton feküdt. Lábait a sós hideg víz mosta. Kinyitotta a szemét.
- Hol vagyok? – gondolta. Felült és körülnézett. Előtte a szürkés színű tenger, mögötte egy meredek sziklafal, fölötte a felhős ég terült el. Felhúzta mindkét térdét a mellkasához.
- Hogy kerültem ide? Az utolsó, amire emlékszem az, hogy késésben voltam és végigszáguldottam az egyik utcán, majd rákanyarodtam a főutcára, de mielőtt befordultam volna valami nekem jött. Egy kamion volt az, aztán valaminek nekicsapódott a kocsim. De hát akkor nekem még mindig a kocsimba kéne lennem. Lehet, hogy ez csak egy álom?
Felállt és végignézett magán. Semmije nem fájt, csak a feje egy részén érzett enyhe zsibbadást. Ruhája ugyanaz volt, amit aznap felvett: farmer, egy elöl kivágott fehér blúz és barna kabát. A ruháival se történt semmi, sőt ahogy jobban megnézte a nadrágját, észrevette, hogy annak ellenére, hogy belelógott a lába a vízbe, nem volt vizes. Sőt a cipője is teljesen száraz volt.
- Ez furcsa – gondolta és belegázolt a vízbe. Érezte, hogy átázik a cipője és a nadrágja, de amikor kijött a vízből azok megint szárazak voltak.
- Ez most már biztos, hogy álom. De mikor lesz vége, mikor ébredek föl?
- Biztos vagy benne, hogy fölébredsz? – hallott valahonnan egy suttogó hangot. Megfordult, de nem látott senkit.
- Van itt valaki?! – kiabálta, de nem kapott választ. Elindult a sziklafal felé, ami nem volt magasabb három méternél. Hála vékony alkatának, könnyen felkapaszkodott a kiálló köveken a fal tetejére. Fönt a sziklák füves síkságként folytatódtak. A síkságnak azonban alig száz méter után vége szakadt és utána újra a tenger szürke hullámai tűntek fel.
- Egy szigeten vagyok.
A szigetet a homokos parton kívül minden oldalról meredek sziklafal határolta, ami több tíz méter magasan nyúlt ki a tengerből.
- Tényleg álom lenne? Túl valóságos.
- Óh, ez nem igazán álom – hallotta a háta mögül ugyanazt a hangot, de az már nem suttogott. Megfordult, de megint csak nem látott semmit, csak pár nála is magasabb sziklát, amik szinte teljes pontossággal a sziget közepén helyezkedtek el.
- Ki van ott? – indult el lassan a sziklák felé, ahonnan a hang jött. Valaki mozgolódott a szikla mögött és Marie nyakát nyújtogatva belépett a dolomitok mögé. Egy nő állt neki háttal, de Marie ahogy végignézett rajta, megborzongott. A nőnek ugyanúgy be volt fonva a haja, mint neki, ugyanolyan kabátot, nadrágot és cipőt viselt, mint ő.
- Ki maga? – kérdezte Marie, szemeit összeszűkítve. A nő kuncogott egyet és hirtelen megfordult. Marie a döbbenettől meredten állt, majd elkezdett hátrálni. A nő, aki vele szemben állt, nem volt más, mint ő maga.
- Ne, ez nem lehet! - suttogta Marie. – Ki maga és mi ez a hely!?
- Ez az a hely, ami összeköti az élők világát a halottakéval, és én vagyok az, aki átkalauzolja az embereket a másvilágra.
- Ezek szerint én meg fogok halni!?
Az ál Marie nekitámaszkodott a sziklának.
- Igen, minden bizonnyal. Innen már kevesen térnek vissza.
- De… én nem akarok meghalni!
- Biztos vagy benne? Miért mennél vissza? Mi köt oda?
Marie elgondolkodott. Ty Kern szigetén nőtt fel, majd rendőr lett belőle. Szerette ezt a munkát és egy nyomozás során ismerkedett meg Lucas Fersen nyomozóval, akinek később a felesége lett. Először nagyon bizalmatlanul viselkedtek egymással. Aztán, mikor a férfi rájött, hogy nem jut semmire Marie nélkül, bevette a nyomozásba. Később kölcsönös rokonszerv lépett fel, majd szerelem szövődött köztük. Marie nagyon szerette a férfit, főleg nyugodt, határozott természete miatt, és tudta, hogy Lucas is szereti őt. A férfi mindig mellette állt, vigyázott rá és megvédte.
- Lucas miatt! Lucas miatt akarok visszamenni!
- Igen és miért?
- Mert szeretem, és ő is szeret engem.
- Igen? Biztos vagy benne, hogy szereted? Hiszen alig pár hónapja még egy másik férfi menyasszonya voltál.
- Krisztián ott hagyott, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.
Az ál Marie megvonta a vállát, majd elindult a valódi Marie felé és mikor olyan közel voltak egymáshoz, hogy az orruk csak pár milliméter választotta el egymástól az ál Marie lépett egy nagyot és mire a valódi Marie észbe kapott az egyszerűen átsétált rajta.
- Ez meg hogy lehet? – gondolta a nő.
- Te egy szellem vagy – mondta az ál Marienak, miközben megfordult.
- Hát valami olyasmi.
- Mindenkinek felveszed az alakját, aki ide kerül?
- Az nem rád tartozik. Gyere – intett a szellem és elindult a szigetet határoló sziklafal felé. Marie követte. Nem tudta mit akar tőle a szellem, de abban biztos volt, hogy semmi jót. A szellem megállt a meredek falnál és fejével lefele bökött. Marie lenézett. Lent a tenger sötét hullámai vágódtak neki a sziklafalnak, amit több millió év alatt csiszoltak simára.
- Ott lenn, az már a halál birodalma és te is előbb vagy utóbb oda fogsz kerülni.
Marie soha nem félt a haláltól, de ennyire közel még sosem érezte magát hozzá, pedig munkája során gyakran csak egy hajszál választotta el attól, hogy meg ne öljék.
- És mikor jön el az én időm? – kérdezte a szellemtől szinte kíváncsian.
- Akár most. Neked kell leugranod.
Mariet kirázta a hideg. Nem, ő nem akar meghalni, ő élni akar. Neki még rengeteg dolga van az életben, és még annyi mindent szeretne csinálni. Még egyszer lenézett, majd eltávolodott a sziget szélétől és visszasétált a sziklákhoz.
- Neked kell leugranod – visszhangzott a fejében ez a mondat. Erre a gondolatra szédülni kezdett és meg kellett kapaszkodnia a sziklában, mert attól félt, elájul.
- Nem, nem ugrok le – gondolta – legalább is saját akaratomból nem.
- Hogy jutok vissza – fordult a szellemhez, aki még mindig ott állt, ahol az előbb és kellemes nemtörődömséggel nézett el a tengerbe. Az ál Marie felvonta a szemöldökét és nemes egyszerűséggel azt felelte:
- Sehogy.
- Sehogy?
- Sehogy. Aki ide kerül, az többet innen vissza nem megy.
- Nem, nem, nem hiszek neked!
Marie visszaszaladt a sziklafalhoz és a távolba kémlelt. Mindenfelé csak vizet látott. Se egy hajót, se egy szigetet vagy szárazföldet nem látott. Megfordult és elszaladt a sziget keleti részére, de ott sem látott semmit. Ugyanígy járt a délin, a nyugatin pedig csak a homokos part volt, ahol ő is ébredt. Ahogy jobban körbenézett, akkor vette csak észre, hogy a szigeten se egy fa, se egy bokor nincs, amiből az ember tutajt ácsolhatna.
- Nem, ilyen nincs – rogyott le a földre. Nekitámasztotta a fejét az egyik sziklának és elsírta magát. Tudta, hogy a szellem ott áll mögötte pár méterre, mégis egyedül érezte magát. Vissza akart menni Lucashoz, akit szeretett.
- Ejnye Marie – hallotta a háta mögül. - Te nem vagy ilyen, aki mindenért könnyeket hullat.
Marie megfordult és dühösen letörölte a könnyeit.
- De itt ragadtam, ezen a kicsi kietlen szigeten.
- Nem kell itt maradnod. Ugorj le, és minden megoldódik.
- Nem!
- De, ugorj le, neked lesz jobb – erősködött a szellem.
- Nem!
- Előbb utóbb úgyis ott kötsz ki.
- Hagyjál! – kapta a füléhez Marie a kezét. – Menj innen!
A szellem egész közel hajolt hozzá és a fülébe súgta:
- Ugorj le!
- Nee! – kiabálta Marie kétségbeesetten. A szellem elhúzódott a nőtől. Nem szólt semmit, csak gúnyosan mosolygott. Marie levegő után kapkodott, majd megpróbált megnyugodni.
- Miért csinálod ezt? – kérdezte a szelemtől. – Miért jó neked az, ha embereket taszíthatsz a halálba? Mi hasznod van belőle?
Az ál Marie a fejét csóválta.
- Okos lány vagy, Marie és mindenre az értelmes választ keresed, de erre nincs válasz. Ez egyszerűen így van. Nekem nincs belőle hasznom, csak ez a feladatom. És mivel nincsenek érzéseim, nem okoz se lelki gyönyört, se szomorúságot. Arra viszont hadd emlékeztesselek, hogy hamarosan itt lesz az ideje annak, hogy te is a halál tengerébe ugorj.
- Nem! Saját akaratomból soha nem ugrok oda le!
- Ha magadtól nem ugrasz, akkor muszáj lesz besegítenem.
A szellem lassan lépkedve elindult Marie felé.
- Ne - mondta halkan, de kétségbeesetten Marie. Most már félt és tudta, hogy nem számíthat segítségre. – Jaj Lucas bárcsak itt lennél!
A szellem eközben odaért a nőhöz, megmarkolta mindkét karját, és nagyot rántott rajta. Marie a levegőbe emelkedett, és több méterrel odébb a füves, kemény talajon landolt, közelebb kerülve a tengerhez. A szellem elindult felé, hogy egy újabb hajítással közelebb juttassa a halálhoz.
- Nem, nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen – határozta el magát Marie. Felugrott a földről és a sziklát megkerülve a sziget túloldala felé kezdett futni.
- Azt hiszed így elmenekülhetsz? – hallotta a háta mögül. Futás közben visszanézett, de nem látta a szellemet.
- Hová lett? – kérdezte magában, de amint visszafordította a fejét megtorpant.
- Nem, ez nem lehet!
Alig pár lépésre előtte ott állt a szellem, kaján vigyorral a képén.
- Én megmondtam, előlem nem lehet elfutni.
- Azt majd meglátjuk. – Marie elfordult és a homokos part felé rohant.
- Ne légy ennyire konok Marie. Te is tudod, hogy semmi esélyed nincs.
Marie nem állt meg. Érezte, hogy a szellemnek igaza van, de nem akart belenyugodni, abba, amit az ál Marie mondott. A homokos part fölött húzódó sziklafalnál megállt.
- Merre fussak?
- Nem tudsz menekülni – hallotta közvetlenül a háta mögül, de mielőtt hátra fordulhatott volna, a szellem meglökte és ő lezuhant a falról. A homokban ért földet, majd végigbukfencezett a földön és végül a nedves parton hason fekve terült el.
- Nem bírom tovább – gondolta kimerülten. Behunyta a szemét, de abban a pillanatban hideg, sós víz zúdult a nyakába. Egy nagyobb hullám volt az. Marie köhögve állt négykézlábra és ki akarta csavarni a hajából a vizet, de az teljesen száraz volt. Ekkor, valami furcsa érzés öntötte el. Valami vonzotta a tenger felé, és a hullámok robajába hívogató hangok vegyültek: - Gyere… várunk…
- Igen, várnak – suttogta Marie és négykézláb elindult lassan a tenger felé. Hatalmába kerítette ez a furcsa érzés és a hívogató szavak. Nem érdekelte se az, hogy hideg a víz, se az hogy már a könyökéig ér, csak mászott előre
- Ez az, menj csak – suttogta a partról a szellem.
Marie csak ment, kábán előre. Az az érzés arra késztette, hogy addig menjen, amíg a víz teljesen el nem lepi. A hullámok elkezdtek körülötte nőni, és az arcába csaptak. Mielőtt azonban egy nagy hullám eltemette volna, Marie elé egy sötét hajú férfi képe villant be. A férfi arca erőteljes vonásai mellett finom mosolyt tükrözött, amint Mariet a karjai közt tartva nézi, és egy eltévedt tincset tűr félre a nő szeme elől, majd megsimogatja az arcát.
- Lucas – villant át Marie agyán. Megszűnt a tenger mélyére vonzó érzés és Marie, amilyen gyorsan csak tudott visszalábalt a szárazföldre. Szerencséjére még nem ment olyan mélyre, hogy a hullámok magukkal ragadhatták volna.
- A pokolba – mondta a szellem villámló szemekkel – túl kitartó. De mi az, ami visszahozta. Milyen erő képes valakit onnan visszahozni? A kitartás ehhez kevés. Pedig már majdnem sikerült.
Marie alig lépett ki a vízből, újra száraz volt. Elszántan nézett fel a szellemre, majd megindult a sziklafal felé és felmászott rajta. A sziklán a szellem komor képpel nézett rá.
- Nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen.
- Azt majd meglátjuk – mondta a szellem és elkapta Marie nyakánál a kabátot. Marie megpróbálta magáról lefejteni a kezeket, de nem tudta a szellemet megfogni. Bárhogy próbálkozott mindig átnyúlt rajta.
- Hogy lehet…?
A szellem félbeszakította.
- Hogy lehet, hogy én meg tudlak fogni, de te engem nem? Az nem rád tartozik. Sokan, akik ide kerülnek, azt hiszik, semmibe vehetnek, mert csak egy szelem vagyok. De nem, nekem hatalmam van.
A szellem nagyot lódított Marien, aki átrepült a sziklák felett majd a kemény földön landolt. Annak ellenére, hogy arra számított, eltörik valamilye, még csak meg se ütötte magát. Felállt, de vele szemben újra az ál Marie állt.
- Ne – mondta Marie – Ne.
- Nem tudsz meghatni. – és a szellem nagyot taszított rajt. Marie még közelebb került a szirthez, ahonnan a szellem le akarta lökni. A szellem újra talpra rángatta, majd a szirthez vonszolta. Marie hátra nézett. Alatta a hegyes sziklák közt a tenger hullámai hatalmas erővel vágódtak neki a sziget sziklafalának. Marie megpróbált kiszabadulni, az erős kezek közül, de csak vergődni tudott.
- Nem, nem akarok meghalni, még nem – gondolta és kétségbeesetten felkiáltott:
- Lucas!
Alighogy kimondta ezt a nevet a férfi ott termett pár méterrel arrébb. Lucas csodálkozva nézett szét, nem értette hogy került a szigetre, hiszen az előbb még a kórteremben volt.
- Lucas! – kiabálta Marie miközben a szellem a mélység fölé tartotta.
- Engedje el! – mondta az ál Marienak. Maga se tudta, hogyan képes megkülönböztetni egymástól a két teljesen egyforma nőt. Elindult a szirt felé és közben a pisztolyához kapott, amit szinte mindig magával hordott, majd a szellemre szegezte.
- Engedje el Mariet!
A szellem lassan megrázta a fejét, majd Mariet ellökte a szirtről. A nő egy pillanatra még látta, hogy Lucas a szellemre lő, akin átszállnak a golyók, majd a szirt felé kezd rohanni, aztán zuhanni kezdett. A mészkőfal egyenetlen csíkjai egybefolytak a szemei előtt, ahogy egyre gyorsabban esett a tenger felé, majd egy nagy csobbanás kíséretében belezuhant a vízbe. A víz itt szinte jéghideg volt és Marie minden tagja összerándult a hideg hatására. Megpróbált mozogni és felúszni a felszínre, de nem tudott. Ahogy egyre mélyebbre süllyedt, a víz egyre sötétebbé vált, és ezzel egy időben egyre könnyebbnek és felszabadultnak érezte magát.
Lucas a szirt szélére rohant és Marie után akart ugrani, de a szellem elkapta.
- Ne csinálj hülyeséget, te még élhetsz, de ha leugrasz, meghalsz. Felejtsd el, ő már halott.
- Halott. – suttogta a férfi, majd egy pillanatra felvillant előtte a kórterem képe, ahogy az orvosok megpróbálják Mariet újraéleszteni, de sikertelenül.
Lucas dühösen kitépte magát a szellem kezei közül és elugrott a szirtről.
- Ha meg kell halnom, akkor vele akarok meghalni. – gondolta. Harminc méter zuhanás után fejest ugrott a vízbe. Még látta a vízben az egyre mélyebbre süllyedő nőt és utána úszott.
Marie látta, ahogy a férfi mellé úszik és átkarolja, majd elkezd vele felfelé úszni. Egyikük se tudta miért, de a férfira nem hatott az az erő, ami Mariet lefelé húzta. Már majdnem felértek, amikor Marie lábára egy furcsa kötél tekeredett rá és visszarántotta. Lucas elővette a pisztolyt. Tudta, hogy a fegyver a víz alatt hasznavehetetlen, de mégis megpróbálta ellőni az utolsó golyót. A fegyver működött, a golyó átvágta a kötelet, és Lucas végre Marieval a felszínre úszhatott.
Alighogy felbukkantak, Mariet éles fény vonta be. Nem látott semmit, de tudta, hogy Lucas még mindig ott van vele. Nem tudta meddig volt így, de egyszer a fény halványulni kezdett és kirajzolódott egy fehér falú szoba képe és egy fekete összekócolódott hajú férfi arca.
- Jobban vagy? – kérdezte Lucas.
Marie bólintott.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: j_meselo
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 338
Regisztrált: 2
Kereső robot: 26
Összes: 366
Jelenlévők:
 · Déness
 · Pancelostatu


Page generated in 0.2438 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz