"… Sarokban kacag a bánat, félelem simítja számat
végtelen csendbe s kétségbeesve
figyelem fesztelen figyelmét, hidegen számító kegyelmét…"
Kacag a bánat és táncra perdül,
jókedve nem ismer határt.
Pörög, forog, rám tekint néha.
"Felkéred végre a magányt?"
Ismerem régről, e lemezt, e dalt
s mert együtt hallgattuk: Nem zavart.
Sarokban kacag a bánat, félelem simítja számat
végtelen csendbe s kétségbeesve
figyelem fesztelen figyelmét, hidegen számító kegyelmét
remélem feszengve, fejemet felszegve
bámulok bénító némító szemekbe, finoman fagyosság kúszik az erekbe,
erőszak nélkül szerez meg magának, nem állok ellen zsongító dalának,
mi elszakít másoktól, magamtól, Tőled, elvakít, s nem látok semmit Belőled.
Remegő ujja lelkemet éhezi, tükröző szívembe tekintve, élvezi
a látott képeket, rondát és szépeket,
az undort magamtól, a félelmet szavadtól,
temetést, remegést, szeretést, igákat,
akarást, tagadást, szakadást, imákat,
mindent mi egykor Te voltál bennem, mindent mit egykor magamban szerettem.
Kacag a bánat és táncra perdül,
jókedve nem ismer határt.
Pörög, forog, rám tekint néha.
"Felkéred végre a magányt?"