Selymes szárnyad, lágyan simítja arcom,
bűvös hangod békét olvaszt szívembe,
hideg kezed kezembe csúszik,
és vezetsz át, a végtelen mesék földjére.
Ígéreted tisztán szól, elbódulok és indulok.
Nem!
Hazug a szó!
Szárnyad véresre karcolja hátam,
hangod rekedten szól,
hidegséged szúrja lelkem,
és nem vezetsz, hanem taszítasz engem.
Nem, nem megyek!
Hazug a szó!
Kis csöppenések, halk csobbanások… épp csak hallani,
figyelni kezdek, a sötétben kutatni… oly nehéz.
Valami belevág karomba, sercen a hús,
újabb seb nyílik, új cseppek hangja hív…
Forró patakokban távozik létem, nincs már lelkem,
sikolyom is elveszett a töredezett csendben.
Hazug, hazug a szó… nem létezel,
csak bennem rekedt egy jajongó sóhaj,
mit későn fedeztem fel.
Fent kötöttek ki, az oszlop tetején,
lábam a mélységbe lóg,
alattam töredezett sziklák,
mint egy száj fogsora.
Várnak rám, hogy leessem…
örömmel szaggatják majd testem.
Leessek?
Megjegyzés: 02.05.