Szikár, kietlen puszták vándora,
Kinek nincs otthona, csak sátora,
Kire nem mosolyog mátkája,
Várja, hogy testét a halál átjárja!
Egy kövön mozdulattalanul,
A portól, széltől alázatot tanul,
Ha szomjúság gyötri nyeli nyálát,
Már rég feladta minden vágyát.
Napok óta étlen szomjan,
Több élet van egy szoborban,
Bőre koszos, szeme csukva,
Lehet, már a túlontúl van.
Másnap reggel vele szembe,
A kopár föld felrepedve,
Onnan kibújt egy kecses virág,
Számára a vándor a tarka világ.
Vele ébred, vele fekszik,
Hideg szélben ölében melegszik,
Ha forróság van, Ő hűti árnyékkal,
Gondoskodó szerető szándékkal.
Az évek fává nevelték a virágot,
A vándort, kit évekig imádott,
Fájón elragadta tőle a múlt,
Ágai alakját ölelik, mivel érte nyúl.
De minden évben elérkezik az óra,
Mikor napvilágot látva lelt a jóra,
Virágba borult koronával ünnepli,
S mellette kedvesét virágruhájában ülteti…