Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Az elmúlás

, 491 olvasás, Sexspear , 1 hozzászólás

Ezek vagyunk

Szikár, kietlen puszták vándora,
Kinek nincs otthona, csak sátora,
Kire nem mosolyog mátkája,
Várja, hogy testét a halál átjárja!

Egy kövön mozdulattalanul,
A portól, széltől alázatot tanul,
Ha szomjúság gyötri nyeli nyálát,
Már rég feladta minden vágyát.

Napok óta étlen szomjan,
Több élet van egy szoborban,
Bőre koszos, szeme csukva,
Lehet, már a túlontúl van.

Másnap reggel vele szembe,
A kopár föld felrepedve,
Onnan kibújt egy kecses virág,
Számára a vándor a tarka világ.

Vele ébred, vele fekszik,
Hideg szélben ölében melegszik,
Ha forróság van, Ő hűti árnyékkal,
Gondoskodó szerető szándékkal.

Az évek fává nevelték a virágot,
A vándort, kit évekig imádott,
Fájón elragadta tőle a múlt,
Ágai alakját ölelik, mivel érte nyúl.

De minden évben elérkezik az óra,
Mikor napvilágot látva lelt a jóra,
Virágba borult koronával ünnepli,
S mellette kedvesét virágruhájában ülteti…


Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Vers
· Írta: Sexspear
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 323
Regisztrált: 0
Kereső robot: 21
Összes: 344

Page generated in 0.5472 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz