A vastag sűrü, tejszerű köd lomhán terült a rét fölé, magába nyelve és eltüntetve mindent ami percekkel ezelőtt még láthatóan létezett.
Olyan ráérős nyugalommal tette ezt, mint aki tisztában van azzal, hogy megállíthatatlan. Nem is tévedett. Egyre szűkült körülöttem a látható világ, egyre nőtt bennem a magatehetetlenség szorongó tudata, esendő és múló voltom elhatalmasodó érezete, ahogy zsugorodott számomra a világ, átfutott rajtam egész életem, hangok, arcok, mozdulatok töredékes képei. Aztán elért, és magábanyelt, elvéve tőlem a levegőt, nedves érintésével végignyalva arcomat és kezeimet, és tudtam, most már magamba kényszerítve létezem tovább.
Csak tehetetlenül álltam, eltűnt a fent és lent fogalma, minden érzékszervem feloldódott, ami még maradt-az a csend. Ebben a bénultságban egy sötét tömeg rajza kezdett kibontakozni valahol előttem-közeledett felém.
A nagy és kecses fehér hajó hangtalanul és méltóságteljesen lebegett, súlytalan-álomszerű szépsége egy pillanatra elfeledtette velem ordító szorongásomat. A látvány lenyűgözött. Egészen közel úszott tova, lassú méltósággal, ahogy egy ember élete is kéne haladjon, a fedélzeten kibontakozott a ködből rengeteg ember.
Mereven álltak, engem figyeltek. Inteni próbáltam feléjük, de nem viszonozták üdvözlésemet. Aztán kezdtem sorra felismerni arcokat. A már eltávozottak arcait.
Méltóságteljes vonulásuk mint egy film, felidézték bennem múlt történések emlékeit, fájdalmat és örömet, feltépve bennem száz sebet, de a látomás rendületlenül haladt a semmiben, eleje már nem is volt látható.
A hajó farában álló utolsó alak volt az egyetlen, aki búcsúra emelte kezét.
Aztán eltűnt a hajó, feloszlott a vastag ködben, magával vitte minden emlékemet, mindent ami az enyém, ottfelejtve egyedül és védtelenül.
Online látogatók:
Látogató: 90
Regisztrált: 0
Kereső robot: 18 
Összes: 108
