Navigáció


RSS: összes ·




Sci-fi: Vipera Nő I. rész

, 481 olvasás, Zsiga Lajos , 1 hozzászólás

Ezerszín

Az égen, mint kifeszített acél vitorlákon táncolt az őrült vad szél. Rongyossá tépve a tehetetlen szürke felhők seregét. Üvöltve, mint ki eszét vesztve nyargalt a kihalt város romokba hevert utcáin. S valahol a városon kivül az erdő sűrű lombjai között lógtak a fáradtságtól remegő szárnyai. Itt már csend volt csak néha lehetett érezni mély sóhajtásait, ahogy összeölelkeztek a fák lombjai. A tóparti tisztás közepén egy hatalmas törzsű fa kúszott az ég felé, mint akit a kiváncsiság üldöz megismerni a végtelent. A fatörzs mellett pár méterre egy magányos fekete szikla pihent- ki tudja mióta-. A fatörzs lábánál egy sötét lyuk tátongott a tisztásra. Valószínű, egy rágcsáló végezhette el ezt a kiváló munkát. Biztos benne lakik népes családjával most is.
Vagy mégsem? A lyuk szájában megjelent egy háromszögletű kígyó fej, s mintha a lyuk öklendezné magából, úgy csúszott kifelé egy nagy testű keresztes vipera. Mögötte még jó páran várakoztak, hogy kikerülhessenek a szabadba. Mikor mind kicsúszott, elindultak a nagy szikla felé.
Nyár volt. A szikla pár napos melegtől is átmelegedett. Ez volt a viperák legkedveltebb tartózkodási helyük. Mint vastag indák átölelték a sziklát. s élvezték a nap ajándékát a bizsergető meleget. Mozdulatlanul aludtak lehet némelyikük álmodott is valami szépet. A nap is kibujt a megtépett felhők mögül és rácsodálkozott a tájra, de a kiégett virágok, növények, már nem éreztek semmit belőle. A háború ami végigdúlt pár évtizede ezen a földrészen teljesen kipusztított minden élőlényt, kivéve azokat, akik el tudtak menekülni vagy éppen olyan helyen, tartózkodtak, hogy megvédte őket a hely. Sajnos fertőzött volt minden, még a levegő is. Olyan fegyvereket is bevetettek amelyek még nem voltak teljesen kikísérletezve. Ő maguk sem tudták milyen következményei lehetnek. A totális pusztítás egyik túlélői ezek a viperák
Nem sok esélyük maradt nekik sem, hiszen a tápláléklánc megszakadt. Más állatoktól nem kell félniük, mert ők a legnagyobb ragadozói a környéknek. A probléma azért fennáll, hiszen egyre többen lesznek és nem lesz elég táplálékuk, hogy mindenkinek elég legyen, s előbb utóbb egymást fogják felfalni.
Sajnos az éghajlat is kiszabadult a megszokott keretei közül. A nemrég békés napsütést átmenet nélkül felváltotta a forró égövi hőség, amely megolvasztotta a kihalt város utcáin az aszfaltot, s mintha víz folyna úgy úszott a megolvadt fekete szurok.
A romok közül egy vörös macska vánszorgott elő, farkát feltartja, mint zászlót: talán békét akar kötni, vagy éppen támadni, mint hajdanán Don Quijote, a képzelt ellenség ellen.
A járdáról egy vakmerő ugrással az út közepén termett. Lábai félig belesüppedtek a forró szurokba. Mint kőszobor dermedten állt egy pillanatig, aztán, mint akit az áram ráz, elkezdett rángatózni, és olyan szörnyű hang jött ki a torkán, amit semmihez sem lehet hasonlítani. Próbált menekülni, de a szurok nem engedte a rabul ejtett macskát.
Messze a látóhatár felett egy rosszat sejtető egybefüggő feketeség közeledett az égen. A sebességét nem lehetett megállapítani, de minden irányba csapdosó villámok, s az egyre közelebbről hallatszó mennydörgésekből ítélve, meghaladhatta a százötven -kétszáz kilométeres sebességet.
A megmaradt élőlények biztos helyre menekültek a dühöngő vihar elől. A sziklán napozó viperák közül az egyik nem mozdult a szikláról. Szinte beleolvadt a kemény kőzetbe.
A táj hirtelen átváltott nappalból éjszakába. Amit valamikor égi áldásnak hívtak, az most égi csapás volt. Megérkezett az álmából felébredt szél. Először csak nagy komótosan meglengette a fák koronáit, de a második körben, már feljajdultak a fák, s elszabadult a pokol. Tajtékzott a vihar szája, üvöltve rohant a világra. Nem kegyelmezett semminek és senkinek. Tombolt a rettenet.
A magas sötétségből egy hatalmas villám a kősziklába csapott, a vipera testének közepére, talán pontosan a szívébe. Meg sem moccant. Ám a villám, kettéhasította a sziklát is, melynek a közepén, mint a láva izzott egy gömb. S az izzó gömbre csepegett a kettészakított vipera vére. A gömb fehéren izzó színe lassan vörösre változott, ahogy csöpögött rá a vér. S mint nyáron a naplemente, vörösen izzott. Közelről olyan volt mintha a gömbön belül éktelen sebességgel forogna a belső vörös folyadék. Olyan volt, mint egy tojás.
Megpattant a burok, s a résen befolyt a kettészakított viperából pár csepp vér. Teljesen elsötétedett a tojásnak látszó gömb. Néha fehér gáz lövellt belőle, s újra csend lett.
A vihar is továbbhaladt, maga mögött hagyva az irtózatos pusztítást, tövestől kiszaggatott fák egymásra borultak, mint halomra lőtt katonák S itt ezen a helyen a földön egy hatalmas seb tátong gyógyíthatatlanul. S a halál pusztít tovább. Nincs előtte akadály s az elhagyatott világban nem történik semmi, csak dúl és dühöng a természet, s a vad világ. Újra kisüt a nap. Újra csend van. A kettéhasított kősziklából kigurult egy félig szétnyílt gömb, s a nyíláson át kicsúszott egy lányarcú vipera, melynek felső teste nő a derekától lefelé pedig tekergődző kígyótest.

Megjegyzés:
folytatás következik

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Sci-fi
· Írta: Zsiga Lajos
· Jóváhagyta: Biró Erika

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 119
Regisztrált: 1
Kereső robot: 15
Összes: 135
Jelenlévők:
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.1017 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz