Remegő térdekkel lépett közelebb a pénztár ablakához. Még ketten álltak előtte. Gondolkodott magában hogy mit mondjon. Azt hogy "Jó napot", vagy azt hogy "Csókolom". A "Csókolom" mellett döntött.
- Csókolom. Egy jegyet kérnék. Gyerekjegyet.
Szorosan megmarkolta a jegyét, a visszajárót a zsebébe akarta süllyeszteni, de aztán meggondolta magát. Vesz egy vattacukrot. Úgyis ritkán jön cirkuszba.
Narancsosat vett. Utálta a narancsot, de úgy gondolta talán a vattacukor-narancsnak más íze van.
Igaza lett.
Vidáman, mosolyogva tömte magába a ragacsos édességet, azzal sem törődve, hogy a meleg, kora őszi szél a felét az arcába fújja.
A jegyszedő néni aranyos volt. Megmutatta, melyik hely az övé. Egyedül is megtalálta volna, de jólesett neki a társaság.
A szülei nem jöttek el vele. Túlóráztak. Kellett a pénz. Hatan voltak testvérek. Ő a második legidősebb. Még szerencse. Ha ő lenne a legidősebb, most ő maradhatott volna otthon vigyázni a négyes ikrekre. Szerencsésnek mondhatja magát.
Egyre növekvő izgalommal várta, hogy elkezdődjön az előadás. A plakátokon jegesmedvéket meg fókákat látott, de ezek őt nem érdekelték. Csakis a bohócokra várt. Sose látott még igazi bohócot.
Elkezdődött az előadás. Látott ő szöges ágyra fekvő embert, tűzköpő lányt, artistákat, elefántot, pónilovakat, de bohócot egyet sem. Már majdnem két óra telt el ebben a feszült várakozásban, amikor a függöny mögül előbukkant a jellegzetesen nagy cipő, a piros orr, és az óriási narancssárga csokornyakkendő.
Kiegyenesedett a székén, és pislogás nélkül nézte végig a bohóc tréfáit. Mosolygott rajtuk, de úgy érezte: Valami nem az igazi.
Az előadás végén ottmaradt a helyén. Mindenki kiment már a hatalmas sátorból, csupán ő maradt ott egyedül. Hallotta, hogy a sátor előtt fényképeket készítenek a gyerekekről, ahogy az elefánt hátán ülnek. Nem ment ki, hogy megnézze.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve a színpad felé indult, és azon a résen ment ki, ahol a szereplők távoztak.
Sok kis lakókocsit látott, mindegyik előtt állt valaki, de senki nem foglalkozott vele.
Az állatokról levették a színes ruhákat és ketrecbe zárták őket.
Az egyik kocsi ablakán nem volt függöny. Úgy döntött, hogy benéz.
És akkor meglátta…
A bohóc…
A bohóc, aki néhány perce még oly vidám volt, az ágyán ült, és sírt.
Nézte, de nem hitt a szemének.
Hosszú percek teltek el így, de végül megértette.
A bohóc is ember.
Aznap este, ott, a lakókocsik között, véget ért a gyerekkora.
Mikor hazament, pizsamába bújt, és lefeküdt aludni.
Rajta kívül már mindenki aludt.