Mentoromnak és igaz Barátomnak, Zsiga Lajosnak ajánlom.
Nem éreztem semmit. A test szövethálója elmerengve csüng a Sötétség ajkain.
Még itt vagyok. Csillagok fényében mártózva a végtelen űr galaktikus
medencéjében.
A vér autonóm áramlásában egy új realitás magva nyiladozik.
Csöndes a Végtelen…
A tárgyak megnyúlva zokognak és forró kehely az elhibázott jelen.
Miért nyílik ajtóm? Rovarok hada a szőnyeg éjbe mártott freskóján.
Fátyolos vakolatba égett árnyak pogány táncba hívnak.
Üres a tár…
Sötétbe olvasztott pillanat, lángolva olvad a hús…
A parketta szeméremajka halkan felnyög lépéseim súlya alatt.
Tükörbe szögezve néz rám a Múlt-borostás arcom kedvtelen emlékeként.
Megállt az Idő.
Halálos fénytörés az atmoszféra sarkaiban.
A vér pulzálásában új realitás születik…
Kizökkentem…
Tér-idő síkok érintkezésén lebegve-önkéntes hipnózis a halálba.
Egy kar nyúlik felém. Egy megbukott teremtő rezonáló, nyálkás csápja.
A tapadókorongok mohón szívják édes véremet…
Süllyedek…
Megtalált Atlantisz az álom keserédes dimenziójában.
Bőrömön szentségtelen stigma.
Az Idő vasfoga marcangolja elmém…
A parketta felfoghatatlan repedéseiben zöldes-barna rovarok cibálnak át a Halál mezsgyéjén. Talán ott, meglelem kénes könnyeim…
Online látogatók:
Látogató: 87
Regisztrált: 0
Kereső robot: 18 
Összes: 105
