Hallom a sikolyokat. A kéjáztatta vinnyogást.
Fejemben egyre erősödik a világos sikoltozás.
Enyém vagy, ezt úgy tudom, mint gyermek,
ki elfelejtett megszületni, s megállt félúton.
Fáj s fájhat még jobban. Eljárhat kezed, s hiába
mosolyogtam, magam alá közönyöd temet.
Akarlak csendben, hallgatón. Hányom ki
magamból a csendet. Látom, mégis minden felvet.
Szeretlek. S hiába tiltakozom, minden nappal
kezed helyétől búcsúzom. Rámhull a csend, az idő.
Közeledik Ő, ki tudja a távolságokat, s pokolra
teremtettségünk méregeti, mint Pitagorasz a számokat.
Miért az igen s miért a nemek? A sötétben nevető szemek
síró üveggolyói. Vajon ki az, ki elhagy, s mégsem halódik?
Sosem leszek már ugyanaz. Meghúzni sem segítettél a határvonalat.
Vége. Kezemben maroknyi béke. Arcomon átkos téridő.
S a csöndben kegyetlen közeledik Ő. Előtte nincs titok.
Nevemről hiába hallgatok. Ő tudja, ki vagyok.