Egy… életre kel az örvény.
Kettő… a mélyre húz, kiálltok.
Forog a világ, karcos arcok
torzan vicsorognak rám.
Sikoltanék, de csak a vizet nyelem,
merül nehéz kőként testem.
Felvillannak színek, képek, hangok,
nincsenek segítő karok,
csak húsomba tépő véres karmok,
csontot karcol… kínomban rándulok.
Tüzes jelek jelennek meg elgyötört lelkemen.
Az én vétkem… még egy minta,
az én bűnöm… még egy.
Újra és újra… túl sok a seb.
Vége lesz-e, marad-e rajtam egy apró hely,
mi megőrzi tiszta lényem?
Nem remélek, nem küzdök már, feladom,
túl erős, túl vad az örvény.
A mélység vár, és az egyetlen igaz törvény,
mindennek vége lesz… egyszer.
Három… vége van.
Várlak idelent…
Megjegyzés: 01.12.