Pótalkatrészeimet kavargatom a teámban
Éveim felfelé csoszognak a lépcsőházban
A bálnák még kalapot emelnek ablakom előtt elúszva
De december zúzmarája régen ugrókötelezett már a hóban.
Szálkák veszve szemembe jóindulatú homályban
Ismerős árnyak ölelkeznek idegenekkel szembogaramban
És autók húznak el, messzire, a hideg éjszakában.
És egyik nap elsétáltam ablakom előtt a félhomályban
Miközben édes narancsos fánkot ettem a konyhában
Mézem ráfolyt a fánkra, a jövőidő kint sétált, én beültem a szobámba.
Akkoriban őrnaszádok masíroztak minden napellenzős szemüveg mögött.
Gondolatokra sikítottak ál-gondolatok és banális rémtetteink tönkretették szép jövőnket.
Hibáinkat halmoztuk és rosszul meghozott okos, jaj de okos döntéseink
Elorozták előlünk a szívszaggató élhető jövőt.
Megragadott életünk cseppfolyós sziget lett a múlt óceánjában.
A pantomímelt kalandok és éhenkórász álmodozások közötti rézsűn bámultuk
Begombolt kabátú csillagainkat, ahogy elvegyültek szokott angyalainkkal, sörözve.
Hova bújt a régi kedves rettegés? Az édes kis rettenet a szívünkből hova lett?
Hova futott a félsz, a jól ismert, és mikor látjuk, jaj, meg ismét kedvenc félelmeinket?
Talán már sohamár, talán már csak ennyi maradt. A megszokott homokbucka a szív fölött
A jól ismert betokozott szín, a szürke, komikus narancsot majmolva estelente, lefekvés előtt.
Talán már csak az unalomig gyakorolt paradoxon különös körforgásának izgalma, talán ennyi.
Nagyon úgy fest, mint narancsot az égre, hogy elidültünk.
Kezünket fonjuk szépen mások kezére
Empatikusan hallgatva kifelé-befelé-felé, a szürke-szabók
Előszobáiban várva valami kis forró hóesésre.
De tudod kedves, a folttisztítók nem feltétlen oldják MEG a jövőbelátás dilemmáját
egészen.
Online látogatók:
Látogató: 53
Regisztrált: 3
Kereső robot: 14 
Összes: 70
Jelenlévők:
