Navigáció


RSS: összes ·




Krimi: Mindörökre Vadász 1.

, 582 olvasás, SusanWinter , 3 hozzászólás

Ezerszín

Veronica de Sylvian története

1. kötet

1. fejezet

Forró nyár volt. Az irodámban meleg volt és fülledt a levegő. A légkondi sajna tönkre ment.
A nevem Veronica de Sylvian. De inkább csak Sissi-nek szólítanak. Ezen a nyáron még a bűnözők is henyélnek. Magán detektív voltam, az egyik legjobb London területén. De mostanában nem történt semmi. Talán a nagy meleg volt az oka, talán valami más. A lényeg az volt az egészben, hogy a munkahelyi döglődés helyett mehettem volna edzeni egy konditerembe, esetleg céllövészetre vagy bármilyen más elfoglaltságot űzhettem volna, csak ne lettem volna helyhez kötve. Megcsörrent a telefon.


- Itt Veronica de Sylvian irodája…
- Hagyd a hivataloskodást Sissi. – ez Dorina recsegő hangja volt. - Ma este lemegyünk futni?
- Nem tudom. - válaszoltam vállat vonva. - Ha előbb el tudok szabadulni akkor igen. Egyéb-ként nem biztos. Milyen volt a mai nap?
- Egy gyilkost ítéltem el. Ezen kívül bíráskodtam egy szomszéd perben, egy csend háborítási-ban. Egy szóval bele sültem a talárba. És te?
- Semmi. Még a rossz fiúk is lazsálnak ilyen melegben. – közben az ujjaim elbabráltak a galambszürke blézer hajtókájával, a mozdulat sor közben, pedig kipillantottam az ajtón kívülre.
- Akkor majd a délutánt meglátjuk.
- Jó. Szia.
- Szia. - Dorina bíró volt. E mellett foglalkozott ezoterikával is. Én nem tudom, minek nevez-te. De ha valami megmagyarázhatatlan dolog történt, akkor fix, hogy hozzá fordultam volna. Egyszer nekem is megmondta, hogy ki lesz a tettes egy gyilkosságban, és lám-lám, nem igaza lett. Az óta az eset óta jobban oda figyelek rá, és véleményére. Elvégre próba szerencse.
Épp egy sakk parti kellős közepén jártam, amikor a főnököm Davis Curry lépett be az ajtón.
- Miss. De Sylvian. - tudta, hogy hajadon vagyok. A főnökömről jobb semmilyen szót nem ejteni. Én a magam részéről beképzelt elmebetegnek tartottam. Fekete ruházat, katonás megjelenés, már csak a golyószóró hiányzott a kezéből, és teljes lett volna a látvány. Persze azt is elég volt tudni, hogy fekete pár számmal bővebb mellény alatt ott lapul a spéci kis Revolver.
- Igen uram. – mondtam, kicsit sem lelkesen. Ha a napi fikázás adagot kell végig hallgatnom, akkor inkább a halál. Pár napja ugyan is azt a mulatságos kis játékot játszotta, hogy mindenkinek beolvasott az irodában. Velem volt egyedül baja, mivel én visszapofáztam neki.
- Gyilkosság történt, a Baker Streeten. Kérem, hogy induljon azonnal.
- Igenis uram. – végre valami jó hír.
Ahogy kiléptem meglepődve tapasztaltam, hogy északi szél fúj. Ami eléggé hűvös volt. Beültem a kocsimba, és Baker Streetre hajtottam. Nem volt nehéz megtalálni azt az emeletes házat ahol a gyilkosság történt. Sárga szalagok tekeregtek a helyszínt körül fogva. Mindegyik-re az volt felírva, hogy tilos a belépés. A közelben járőr autók villogtak a napsütésben. Még nem gyűlt össze senki a helyszínen. A "belépni tilos"feliratra fittyet hányva átbújtam a szalag alatt. Az épületben hűvös volt. Fel siettem a lépcsőkön, mely egy folyosóra vezetett és nem messze tőlem jobbra, egy ajtót két egyenruhás őr vigyázott. Az ötös szám állt az ajtón, rézzel, ahogy az lenni szokott. Az ajtófélfa kicsit kopott volt ellenben a fényesre lakozott mocca színű ajtóval.
- Ön kicsoda. - kérdezte a fiatalabbik, amatőr próbált keménykedni. Menjen a…
-A nevem Veronica De Sylvian. Magán nyomozó. - mondtam a jelvényem az arcába villantva. - Remélem így megfelel. – dühösen felvontam a szemöldököm, miközben olvasta. Nem hi-szem, hogy engem nem lehet felismerni. Személyem elleni szabotázs. Bár a százhetvenhárom centis magasságom, nem is feltűnő, és nem is elhanyagolható, épp az a közép széria.
- Elnézést hölgyem. - mondta és az ajtóhoz engedett. Gondosan becsukták vajon mi lehetett mögötte. Lemertem volna fogadni, hogy a szobában el vannak húzva a függönyök, és a sötétség uralkodik, a padlón egy körben gyertyák égnek és mellette egy halott alak fekszik, talán egy tőrrel a szívében. Istenem azok a régi szép idők. Kesztyűt húztam a kezemre, és beléptem. Nem is tévedtem. A függönyök behúzva, a padlón körben gyertyák égnek. A kör mellett egy immár letakart hulla fekszik. Nem láttam a makulátlan fehér lepedőn semmilyen vörös foltot, ami azt jelezte, hogy ez a darab a halotton valami új szerzemény lehet. Ahogy beléptem az ajtón, a testem köré tekeredett a forróság… és valami édes keserű illat… Amikor oldalra fordítottam a fejem még láttam, hogy még mindig parázslanak valamilyen füstölő kúpok. A meleg, a füstölők, és a vér nehéz keverékét belélegezve, megszédültem. Túlságosan tömény volt, az a fajta, ami akaratom ellenére hallucinációt vált ki a fejemben. A kollégám - Gabriel Mashbett - épp az egyik szomszédot faggatja ki, ha nem pont a megtalálót. Nem mondom azt, hogy elég volt rá néznem és kijózanodtam, de azt se mondhattam, hogy jobban lettem volna. Gabriel tőlem alig alacsonyabb, rövidre vágott barna hajú, és barna szemű férfi. Most a szokott öltöny és zakó helyett. Fehér pulcsit, és fekete farmert viselt, fekete Adidas edző cipővel. Látszott hogy a reggeli bemelegítéséről rángatták ide. Na igen a reggeli rutin szentsége… Melyet felborított egy haláleset. Minden reggel azt kívántam bár nekem lenne ekkora szerencsém. Fene Gabriel mellet meg még én fáradjak a munkahelyi viselettel. Francba. Csípőre tettem a kezem, és úgy nézelődtem a szobában. A fürdő kulcslyukán szökött csak ki egy halvány fénysugár. Ezek szerint oda besütött a nap. Szerettem volna, kinyitni az ajtót, de nem lehetett. A nyom biztosítók, még szorgoskodtak a helyiségben. Így be kellett érnem a mindent a szemnek sem-mit a kéznek helyzettel. Elindultam jobbra. A kandalló párkányon, több váza állt, kissé már száradt virágokkal. Néhány vörös rózsaszirom, a padlón pihent. Pedig ha így találták a hely-színt, akkor nem lett volna szabad, hogy huzat legyen idebent. Tovább sétáltam, a telefonon nem volt mit látni, ellenben a mellette lévő könyves polcon már annál több látni való volt. Mágiával foglalkozó könyvek. Épp a fogam alá való falat. Egy apró mosolyba rándult a szám. Raymond Buckland, Silver Ravenwolf, Scott Cunningham… igazi klasszikusok lehettek, ahogy én láttam. Leguggoltam, a bal kezemmel megtámaszkodtam a szőnyegen, a másik kezemmel, pedig már nyúltam volna a kulcs után, de egy ösztön megállított. Gabriel, még mindig a fazon ismerőseit faggatta, éppen ezért nem leszek hajlandó most turkálni a dolgai között. Majd később, akkor viszont a szekrény egész tartalmát ki fogom üríteni. Tovább mentem, a háló is nyitva volt. Rendezett, ágy, egy íróasztal, az utcára néző ablak. Az ágynak szemben, egy kép… Ami… Nos hát három nőt ábrázolt, akiknek a fején hold díszelgett. A bal szélső volt a legfiatalabb, lány volt, még… Láttam az arcán, a középső egy érett nő, összetett ujjai közül aranyszín fény csordult alá, és a harmadik volt vénség… a banya. Felvontam a szemöldököm, és az asztalhoz somfordáltam. Kijavított történelem dolgozatok feküdtek rajta. Ejha, egy túlzottan misztikakedvelő tanár. Visszatértem az előtérbe.
- Furcsa zajt hallottam. És átjöttem megnézni, hogy mi történik. Sikítozást hallottam. – mi-közben a farmert, és vörös pulcsit viselő ötvenes asszony beszélt rám sandított. Miközben beszélt összefontam magam előtt a karom. Igen én az arrogáns barom. Legalább tudtam magamról, hogy az vagyok… és elismertem nem kellett ennél több. De legalább vállalom, nem úgy, mint a főnököm.
- És mást nem?
- Nem semmit a világon. - mondta az idős hölgy reszketeg hangon. Ha ennyire vagánynak tette magát, még ennyi idősen is akkor mitől ijedt meg? Majd megborzongott. Gondolkodtam, azon hogy stresszeljem e tovább a nőt, és vegyem le galambszürke kabátomat, ami alatt ott lapult a pisztolytáska benne egy pofás kis pisztollyal. Valamiért ennek a hideg testnek a közelsége megnyugtatott. Tudtam, hogy van nálam fegyver, és ez jelentette a legtöbbet. Tudtam, hogy bárkinek le tudom lőni a karját, aki rám mer támadni. Jó érzés biztonságban lenni.
- Köszönöm a vallomását. - mondta tisztelettudóan Gabriel. Mindig is a szabályok szerint élt, ha valamit kért meg is köszönte. Kettőnk közül, is jelentést írni ő tudott jobban, nekem persze az egész szárazra sikerült, és csak a tényekre tudtam támaszkodni. Remekül kiegészítettük a munkákat tekintve.
- Elmehetek? - kérdezte. Még egy borzongó pillantást vetve a letakart hulla merev testre.
- Igen. Asszonyom. - a nénike elsietett. Gabriel rám nézett. - Sissi. Isten hozott.
- Köszönöm Gábriel. - mondtam. Arra, hogy miért hívott Sissinek ne térjünk ki. Jobb, ha nincs erről senkinek se fogalma. Visszatartottam a vigyoromat, elvégre egy bűntény helyszínén nem illik hatvannégy foggal vigyorogni.
- Nem raktunk neked rendet. Nem húztuk ki a függönyöket. - mindig ezzel cseszegetett vala-hányszor sötét színhelyre kellett jönnöm. De erről a storyról majd később. Elég legyen annyi, hogy gyerekkorom óta rühellettem a sötétséget. Akkor féltem tőle, most már csak utáltam.
- Így találtátok?
- Igen.
- Mi történt?
- Az ürge elkezdett sikoltozni, az öreg hölgy állítása szerint úgy, mint valami őrült. Aztán az egész abba maradt. A nénike átjött megnézni, hogy mi történt. És voalá… Gyilkosság ezüst tálcán tálalva. Semmi ok, semmi indíték. Az áldozatnak, bizonyos Mr. Hugenak. Még a maffiával sem volt kapcsolata.
- A szektát nem kérdezted. – miközben beszéltem a kezemmel, a könyves polc felé intettem.
- Még is mit gondolsz mi lehetett az első kérdésem, miután megláttam ezt itt? De az öreg hölgy állítása szerint nem volt köze, semmilyen szektához. – felvontam a szemöldököm. Ezzel azért vitatkoztam volna.
- Már pedig ez itt nem úgy néz ki. - mondtam. - Áldozati gyertyák… kör felvetés… csak a virágok nem stimmelnek. Ha sátánista lett volna, nem lennének virágok az oltáron. De szerintem menjünk és nézzük meg azt a szekrényt.
- Láttam, hogy fixszíroztad. – most egy vigyor. Kezdem egyre jobban viselni a sötétséget, éljen. Könnyed léptekkel átlépdeltem a szobán, és leguggoltam újfent a szekrény előtt. - Szerinted, mi lehet benne? – kérdezte izgatott hangon. Gabriel ilyenkor úgy nézett ki, mint egy kis gyerek, aki éppen a karácsonyi ajándékát fogja kinyitni.
- Mindjárt kiderül. – egy halk kattanással engedett a zár, ahogy elfordítottam a kulcsot. A szekrény tartalma. Nos… egy dísztőr, fehér nyéllel, egy nagyon vastag láthatólag újonnan kötött könyv, egy díszes ezüst tál, egy másik tál, vasból, szárított virágok, mindenféle színben.
- Uram ég… – kiáltott fel Gabriel amikor egy kilencvenegy centis Katanát húztam elő a szekrényből. Úgy éreztem magam, mint egy bűvész, aki a nagy fekete kalapból, cuki fehér szőrű, piros szemes nyuszik helyett Katanákat, és tőröket húzogat ki. – Fogadunk hogy ezekre nem volt engedélye? – egy széles vigyorba húzódott Gabriel arca. Mérges tekintettel pillantottam rá.
- Egy hullán behajtani, a büntetést… – megráztam a fejem. – Gabriel te kezdesz egyre perver-zebb lenni. Le kell foglalnunk a tárgyakat. – még mindig hitetlenkedve néztem a kezemben tartott fegyverre. Majd kihúztam a szekrényből a könyvet. Book of Shadows na még csak ez kellett. Ismereteim szerint akkor hivatalos mágiahasználónak kellett lennie. Még jobb… meg-dobja az ügyet. Már így is időnként madárnak néznek az emberek. Ezzel csak annyi gond van, hogy még nincsenek szárnyaim tollaim meg pláne nincsenek. Egy fáradt sóhajjal fel keltem, a placcról, és a fehér ruhával lefedett testhez léptem. Visszahajtottam a leplet. A látvánnyal azonban nem számoltam. Fiatal férfinek tűnt első ránézésre… de a barna haj töve már kicsit őszes színű volt. A szeme kerekre nyitva… az utolsó pillantása valamiért a döbbenet volt a halottnak. Mintha a halálban, valami érdekeset talált volna, meg amit eddig senki sem látott. Személy szerint, ha egy esélyem volt nem akartam meg tudni, miért… és ki se akartam próbálni a mesterséges halál állapotát. A magam részéről tiszteltem az életet. A tekintetem lentebb kalandozott, a meglepett arcvonásokon keresve valami szokatlan jelet. Lefogtam a szemét… épp hogy elvettem a kezem a szemhéj visszapattant, fogjuk a hullamerevségre jó? A tekintetem a mennyezet felé fordítottam, és fordult egyet a gyomrom. Még egyszer megpróbáltam ugyan azzal az eredménnyel. Inkább visszahúztam rá az ideiglenes szemfedőként használt leplet. Ez a vacak rongy darab most tényleg jól jött. Felkeltem, és a szoba felé indultam, olyan gyors léptekkel amilyen gyors léptekkel csak tudtam menni. Gabriel pedig mint valami engedelmes kölyökkutya sietett mögöttem.
- Ismered valahonnan? – elkerülhetetlen kérdés. Mindig fel tette, ez esetben is csak azt vártam, hogy mikor fogja megkérdezni.
- Tudod, hogy nem hiszek a boszorkány babonákban. Hülyeségnek tartom. – a kedves családi hagyomány miatt tartottam a mágiát hülyeségnek. Nagyanyám boszorkány volt… anyámról nem tudtam semmi hasonlót, igaz még a születésemkor meghalt. De feltételeztem azt, hogy anyám is az volt, bár én mindig is egyszerű emberként gondoltam rá.
- Értem. Akkor nézd meg ezt itt - egy levelet adott a kezembe.
- Ez meg mi?
- Egy levél a halott mellett találtuk. Számomra ismeretlen nyelven van. Nem vagyok valami nagy nyelv zseni.
- Furcsa, nekem a partikon nem úgy tűnik.
- Soha nem fogom megérteni, hogy miért tudsz egy bűntény színterén viccelődni.
- Tudod mi a különbség. – mondtam félvállról. Kinyitottam a levelet.
- Igen. Fekete humor 10 halott egy koporsóban. Morbid 1 halott 10 koporsóban.
- Okos fiú… - morogtam. A levél teljesen összefüggéstelen volt. Feltevésem szerint héber lehetett. Ezt közöltem is Gabrielel. - A férfi történelem prof volt. – mondtam miközben beléptem a hálójába. Gabriel megtorpant a kép előtt. Én csak az asztalnál álltam meg. Ügyet se vetettem a képre. Itt csak a már kész kijavított dolgozatokat találtam meg.
- Akkor nem csoda, hogy tud héberül.
- De ha nem voltak haragosai, akkor kinek állhatott az útjában?
- Gabriel… Ilyen kérdéseket csak az amatőrök tesznek fel. De azok is csak viccelnek vele.
- Jó… Jó nyugi ne pöccenj be.
- Van még valami.
- A levelet különös módon, az asztalon találtuk nem pedig a holttest mellett. Ez megmagyaráz valamit.
- Talán igazság szerint nem biztos. De fontos lehet. - elő kapartam a jegyzetfüzetemet, pontos vázlatot készítettem a helyről. Felrajzoltam rajta a hulla helyét is. Aztán lejegyeztem azt, amit hallottam. És azt is, amit sejtettem. Sehogy sem illett egybe. Sehogy. Még egyszer körbe jártam a szobát, és a jegyzetem még kiegészült néhány sorral.
Remek volt a hangulatom miután kiléptem a házból. Végre csinálhattam valamit. Nem kellett az irodában az író asztalomat bámulnom, és a főnököm undorító pofáját. Hipp-hipp hurrá. De mindezek ellenére sem volt valahogy jó kedvem. Valami rossz érzés lappangott bennem. Mihelyst a kocsimba ültem abban a minutumban, felhívtam Dorinát.
- Hogy s mint? - kérdezte.
- Voltam már jobban is. – már rég beletörődtem, hogy nyitott szemű holtestekkel fogok álmodni egész éjszaka.
- Elengedett?
- Nem mindjárt nálad vagyok. Valamit feltétlenül látnod kell.

Alig fél óra múlva csengettem Dorina ajtaján. Ajtót nyitott fehér blúzt és kék farmert viselt.
- Mit hoztál?
- Gyilkosság.
- Tessék elég csak panaszkodnod és máris történik egy gyilkosság.
- Nem panaszkodtam… Csak azt mondtam, hogy jó lenne, ha történne valami.
- És? Mit hoztál nekem.
- Ezt. - átnyújtottam neki a levelet. Kinyitotta abban a pillanatban el is, dobta.
- Az ördög nyelve! - kiáltotta.
- De…
- Alex nem írta volna ezt. – oké oké nem héber de akkor még is mi? Lehet, hogy valaki szórakozik, és lehet hogy csak összekeverte a betűket.
- Alexander Huge? - kérdeztem. - Honnan ismered?
- Együtt tanultunk mágiát, és…
- Milyen kapcsolatban voltál vele?
- Nem mondhatok semmit egyelőre. De menj el Louis de Ronsardhoz. Waterloo road 7. Menj, siess.
- Ki az a…?
- A helyi főnök. – helyi főnök? Csak nem valami keresztapa típus.
- Főnök? Ezt hogy érted?
- Értsd London Fő papja, vagy ahogy más berkekben nevezik Boszorkány Királya.
- Remek most elküldesz egy elmebeteghez? – morogtam az arcába.
- Nem elmebeteg. Ő majd tud neked ebben segíteni. Nyomás igyekezz!

Mit volt mit tenni vissza a kocsiba. És irány a Waterloo road. Lassú volt a forgalom ennek ellenére egy rakat zöld lámpát fogtam ki. Nem panaszkodhattam. Alig negyed órával később befordultam a Waterloo utcába. De a hetes házat sehogy sem találtam. Valaki netán segítene? Felhívtam Dorinát.
- Hol a francba van az a ház Dorina. – kezdtem egyre mérgesebb lenni.
- Jaj csak nyisd ki a szemed és meg fogod találni.
- Remek kösz a tanácsot. - morogtam és letettem a kagylót. A motorom váratlanul leállt. – még te is? - kérdeztem dühösen. A kormányra dőltem. Nem lehet, hogy ennyire peches legyek. Egy látszólag kibogozhatatlan gyilkosság… aztán Dorina elküld egy holdkóroshoz… bedöglik a kocsimban a motor. Történhet még rosszabb a nap alatt? Ki szálltam a kocsiból. Esetleg elüt valaki. Ez nem lenne elég… Felmentem a járdára. Először jobbra néztem, aztán balra. Senki sem mozgott erre felé. Megmarkoltam a jó öreg Browingomat. Német gyártmány volt a lehető legjobb a világon elegáns, és gyors. Isten tudja hány rossz fiút, fogok még vele szétlőni. Valami megnyikordult a hátam mögött. Kihúztam a pisztolyomat. És a mögöttem álló házra szegeztem. A ház ajtaja fölött a hetes szám ragyogott a napfényben. Én a kis ijedős… Visszatettem a Browingot a tokjába. Felmentem a lépcsőkön. Kopogtam az ajtón. Zár kattant, és egy idős hölgy nyitott ajtót.
- Jó napot Louis de Ronsardot keresem.
- Sajnálom jelenleg mással, foglalkozik…
- Madame Bailey, kérem, engedje be a hölgyet. – az idős hölgy vonakodva de beengedett. A házat magnólia illat töltötte be. Remek egy pont Mr. de Ronsardnak. Beléptem az előtérbe, világos nappali tárult a szemem elé. A szoba sarkaiban jukka és pálmafa hajtott, faragott fa-asztalt két oldalról két-két, krémszínű fotel állta körül. Tettem még egy lépést a szoba irányába.
- Khm… - hallottam magam fölött egy hangot. A lépcső felé fordultam. Azt hittem, hogy egy idős emberrel találom szembe magam, de nem így történt. - Louis de Ronsard vagyok. -mondta zengő hangon. Mélykék inget viselt és fekete nadrágot. Mezítláb jött le a lépcsőn. - És a hölgy, ha nem tévedek Veronica de Sylvian. - hosszú koromfekete haja a hátára simult türkizkék szemek pillantottak az arcomba. Csak semmi szem kontaktus… Morogtam magamban.
- A rendőrségtől jöttem. -mondtam elnézve a feje mellett.
- Tudom. – mondta még mindig mosolygott rám. Talán túlságosan nyugodt volt a mosolya, könnyed léptekkel lejött a lépcsőn és elsétált előttem. Ruganyosan mozgott akárcsak egy macska. – Kérem, fáradjon be. - mondta tisztelettudóan és a napfényes nappali felé intett. Ha szembe jött volna nekem az utcán, akkor nem is gondoltam, volna arra, hogy… szóval azt a valamit űzi. – Foglaljon helyet. – mutatott az egyik fotelre. Kisétált a konyhába. Várakozás közben a falakra függesztett képeket figyeltem melyeknek üvegén meg csillant a napfény. Az egyik régi kastélyt ábrázolt. Talán ez lehetett az ő kastélya? Akkor miért itt rontja a levegőt? Pár perccel később egy tálcán gőzölgő teát hozott. Óvatosan leültem az egyik fotelbe és vártam. Leült velem szembe, és rám függesztette a tekintetét. Semmi nem tudtam kiolvasni a szemeiből, talán túlságosan is jól uralta a gondolatait, és éppen ez zavart be. A legtöbb embernek nem csak az arcán de a szemében is látszottak az érzelmei, az ő szemei a derűn kívül nem mutattak semmit.
- Miért fél tőlem ennyire? – mintha valami mosolyszerűségbe húzódott volna a szája. Nem tudtam pontosan nem akartam a szemébe nézni, megint. Tenyérjósoknak jobb, ha nem nézünk a szemébe, mert még a végén mi járunk rosszabbul.
- Nem félek. -mondtam konokul. Előhúztam a farzsebemből a jegyzetfüzetemet. – Dorina küldött önhöz. – kivettem a jegyzetfüzetemből a levelet. – Történt ma egy gyilkosság a Baker Streeten.
- Mondja el, hogy mi történt pontosan. -mondta Louis.
- Sajnálom de, ennél többet nem mondhatok önnek. -mondtam továbbra is póker arccal.
- Előbb utóbb, úgy is megtudom. Most viszont beszéljünk rólad. Rossz érzésed volt ma. Tudom, hogy miért. Margarett, a nagyanyád meghalt ma délelőtt. – felvontam a szemöldököm, és megráztam a fejem. Legutoljára, amikor láttam jól volt, igaz az is volt már vagy fél éve.
- Legjobb tudomásom szerint a nagyanyám tökéletes egészségnek örvend, és semmi baja sincs. Most csak a levegőbe beszél, hogy elterelje a szót a kérdésről. – belenéztem a szemébe, és olyan érzésem volt, mintha kirántották volna a lábam alól a talajt, és a nagy sötétkék semmi kellős közepén lebegnék. Becsuktam a szemem, és újra a magaménak érzetem a testem, minden egyes darabját. Az ujjaim egyből a Browingom agyára tekeredtek, a mutató ujjam reszketve pihent a ravaszon. Addig ameddig a tokjában volt, nem húztam volna meg a ravaszt, csak aztán, hogy előkaptam, és Mr. De Ronsard fejéhez illesztettem a pisztoly csövet.
- Ön Sylvian kisasszony nem akart nekem semmit sem elmondani… én pedig meg éreztem, azt amit mondtam, jobb ha felkészül a hírre, és figyeli a postáját is ugyanis nem sokára küldeményt fog kapni. Szeretném, ha már nem menne vissza a munkába. Hamarosan megtudja, hogy miért.
- Van még valami hibbant tanácsa a mai napra? - kérdeztem dühösen.
- Ne nyisson ajtót senkinek. - ez már több volt mindennél. Egy ilyen közönséges hétköznapi elmebeteg hogy fenébe meri nekem meg mondani, hogy mit csináljak és mit ne.
- Már látom, hogy fölöslegesen jöttem el önhöz. Dorina ugyan megbízik magában, de én nem. Most pedig viszont látásra uram. – lecsaptam a jegyzetfüzetet elé az asztalra. Elindultam az ajtó felé kinyitottam és becsaptam magam mögött. Nagyon fáradtnak éreztem magam, ilyen még nem volt az előtt. A Temze mellette autóztam haza. Rettenetes forgalom volt, és szeren-csére zöldhullám a városban. Saját lakásom volt nem messze a Towertől. Pontosabban három házzal arrébb. Remek kis lakás volt. Éjszaka a telihold besütött az ablakomon, a napot pedig távol tudtam tartani azzal a rengeteg mélykék színű sötétítő függönnyel, amit ideköltözésem után vettem. Utáltam szórakozó helyekre járni, nem szerettem alkoholt inni, persze ünnepek-kor hivatalból kellett innom, mert belém diktálták. Bezártam az ajtómat. Dohányfüstöt is rühellettem. Az arara papagájom rám függesztette fekete szemét, és felvartyogott.
- Flint… hagyj most békén… -morogtam. Tettem ki neki kaját. Jól nevelt papagáj volt így kalitka nélkül tartottam. Felkapta azt a fél darab almát, amit az asztalra tettem neki, és vissza-röppent a rúdjára. Én leültem az egyik zöldszínű fotelbe, felvettem a telefonkagylót, és tárcsáztam. Dorina telefonja egy ideig kicsengett, aztán felvette.
- Igen?
- Szia Dorina. -mondtam vészjósló nyugalommal a hangomban.
- Mi történt? – kérdezett vissza. Lám lám mintha ha kelleténél kicsit idegesebb lett volna a hangja.
- Csak annyi, hogy semmit nem segített az, hogy annál az idióta holdkórosnál voltam!
- Sissi…
- Ne próbálj meg lecsillapítani!
- Figyelj én csak…
- Hála neked most már egy külsős is tud az ügyről, és el fogja mondani valakinek, hogy senkinek sincs lövése arról, hogy mi történik itt! – nehéz engem leállítani, ha elkezdem mondani a magamét. Dorinának nem is mindig sikerült, csak abban az esetben, ha a közvetlen közelemben volt.
- Idefigyelj Sissi, azt próbálom elmondani, hogy Louis is a vonalban van…
- Ja per…
- Miss. de Sylvian, remélem miután lehordott mindennek, tudnia kellene, hogy London területén, a rendőrségen kívül minden boszorkány és mágus tud a gyilkosságról. Továbbá szeretném, ha tudná, hogy bizalmasan kezelek minden ilyen fajta információt. – Louis hangja recsegett a kagylóban. Mintha kilométerekre lett volna tőlünk, az a telefonfülke ahonnan beszélt.
- Mr. de Ronsard, nekem pedig nem áll szándékomban hinni magának! – válaszoltam a lehető legnyugodtabbnak hallatszó hangon. – Viszhall. – lecsaptam a kagylót. Flint felhorkant. Mióta tud egy papagáj horkolni, rejtély de Flint tudott. Kicsit megszédültem. Tárcsáztam az irodai számot. Lindsey vette fel a főnök titkárnője. Egy szőke libánál több már nem kellett nekem se a mai napra. Ha elkezd kérdezősködni, akkor eskü lelövöm.
- Hello itt Sissi.
- Már végeztél?
- Nem, egyelőre. De kicsit szédelgek, úgyhogy muszáj lesz itthon maradnom. Szólj a főnöknek, hogy rosszul vagyok. – és az is érdekes, hogy tudok szemrebbenés nélkül hazudni. Bár a szédelgés alatt még azt fogják gondolni, hogy gyenge a gyomrom, ez nem igaz csak fáradt vagyok. Flintre pillantottam. Még mindig engem bámultak azok a fényes fekete gombokhoz hasonlító szemek.
- Jó rendben. -mondta Lindsey.
- Kösz. – mondtam.
- Nincs mit. – mondta, még búcsúzás képpen aztán már csak az üresen búgó kagylót tartottam a kezemben. Azért komáltam Lindsey-t, mert soha nem kérdezett vissza, hogy miért, vagy hogy mitől. Igaz lehetséges az is hozzá tartozott, hogy szőke volt és rózsaszín mániás? Abban a világban ahol én éltem és gyilkoltam, már nem bírta volna a feszültséget.
Ruhástól bedőltem az ágyba, és mély álomba merültem, még csak be sem tudtam takarózni. Nem álmodtam, mintha valaki elrabolta volna az álmaimat. Pedig általában egy ilyen hulla vizit után mindig rém álmaim vannak. Hála az égnek. Arra ébredtem, hogy valaki csenget. Fáradt voltam, nem keltem fel még jártányi erőm sem volt. Visszadőltem és megint el-aludtam. Ki bűvölt meg ennyire? Ha rájövök, hogy ezért Mr. de Ronsard a felelős, akkor neki vége. Rács mögé fogom küldeni… vagy darabokra lövöm, és elásom valahol a maradványait, lehetőleg egy keresztút mellett fog békén nyugodni, egy jelöletlen sírban.
Arra ébredtem, hogy nagyanyámék házában vagyok. Fekete ruha van rajtam és alkonyodik. A tetőtér gerendáit bámultam, talán nem bírtam aludni anyáék halála után is ez volt. Az egyik nővérem lépett a szobába:
- Siess, mert elkésel a virrasztásról. – mondta. Megráztam a fejem, de még mindig a régi tető-téri szobám ágyán hevertem. A fejem felett lassan elforduló álom csapdát méregettem, és azt figyeltem, hogyan csillan meg a fény a tollakon, és az apró színes gyöngyökön. Jobbra tőlem ott volt az író asztalom… senki nem nyúlt hozzá, ezt jó volt tudni. A jobb oldali falnak még mindig nekidőlt az a magas könyves polc, rogyásig pakolva könyvekkel.
- Hogy kerültem ide?
- Gyere már. – az idősebbik nővérem kirántott az ágyból. Nehezen de talpra álltam, és kivánszorogtam a nappaliba. Egy koporsó volt az asztalon és benne a nagyanyám élettelen teste.
- Nem hazudott. - mondtam, döbbenten. Nagyanyám vonásai határozottak és kemények voltak. Mint mindig is életében.
- Ki? - kérdezett vissza a másik nővérem. Összevontam a szemöldököm, és lehajtottam a fejem. Ha tényleg itt vagyok, akkor hogy lehet, hogy ennyire kedvesek hozzám ezek a hárpiák.
- Sissi néni! – egy kis fiú rohant oda hozzám és belém kapaszkodott. Zavartan pillantottam le a kisfiúra, akinek a karjai most a derekam köré tekeredtek.
- Dylan… Milyen rég nem láttalak. Mekkorát nőttél. – csak pislogtam, Dylan a valóságban már tizennégy éves volt. Hogy lehet, az hogy ebben az álomban csak ekkora? Valami nem stimmelt valami nagyon-nagyon nem stimmelt.
- Már iskolába jár. - mondta a nővérem. - Menj fel a szobádba, és le ne gyere, jó. -mondta Amanda a másik nővérem. Dylan engedelmesen elszaladt, és felsurrant a lépcsőfokokon.
- Mit láthat, amitől óvni kell. – fordultam most Amanda felé.
- Biztos tudod, hogy nagyanyánk boszorkány volt. – franc már megint a régi nóta. Nagyi bo-szorkány lett volna? Nem hiszem… de hát Mr. De Ronsard is tudott róla. Persze az az agybeteg csak a levegőbe beszélt.
- Hagyjatok ezzel békén. - mondtam és hátráltam egy lépést. – Nem volt boszorkány, soha nem láttuk őt varázsolni… nem láttuk tehát nem volt az.
- Ha te nem akarod tudni, hogy kié lesz az árnyak könyve részünkről. Elmehetsz. – sarkon fordultam és kiléptem az alkonyi homályba borult teraszra. A nővéreimet soha semmi nem érdekelte, miért érdekelné őket ennyire az a nyavalyás könyv…
- Sissi… -Ez ismerős hang volt. Jeges érzés áradt szét a szívemben. Megfordultam remélve, hogy nem Louis de Ronsard az, aki mögöttem áll. És tévedni emberi dolog de másra kenni még emberibb. Mr. De Ronsard is fekete ruhát viselt. Én pedig belenéztem a szemébe nyíl egyenesen. Most valamiért nem éreztem úgy mintha nem lenne talaj a lábam alatt. Volt és ez volt a legmegnyugtatóbb. Elindultam felé, de megtorpantam fél úton.
- Mit keresel itt?
- Ismertem nagyanyádat. – mondta. – Tanított engem egy időben.
- Tehát tényleg boszorkány volt?
- Igen.
- Miért hoztál ide? – kérdeztem vissza. Közben összefontam a kezem a mellkasom előtt.
- Nem én hoztalak te, jöttél el magadtól. – őszinte válasz mellé, őszinte tekintet. Mekkora kár volt, hogy ez csak egy álom.
- Honnan tudtad, hogy meghalt? – további faggatózás. Talán megtudok tőle valami hasznosat.
- Csak megéreztem, ahogy mondtam neked is. -mondta és elfordult. Az út túloldalán tornyosuló házakra pillantott, mintha azok jobban érdekelnék. – Hamarosan lemegy a nap. – mondta. -A könyv a tiéd lesz.
- Mi?
- Az Árnyak könyve.
- Mondtam, hogy nem hiszek a mágiában. – felnézett az égre, és megrázta a fejét, még egy utolsó pillantást vetett rám a szeme sarkából.
- Hamarosan hinni fogsz.
- Miért kísértesz még álmaiban is? – kérdeztem dühösen. – Ez csak egy álom. Tűnj innen.
Felugrottam az ágyban. Leizzadtam. A pólóm a hátamra tapadt a takaróm rám tekeredett. Nehezen, de lerugdostam magamról. Az arcom a kezembe temettem. Bekapcsoltam a tv-t. Épp reggeli a híreket mondták. Pár pillanatig magam elé meredtem, és hagytam, hogy a szavak végig csorogjanak az agyamon, és csak pár pillanattal később, emeltem fel a fejem… mi-kor végre lassan összeállt a kép.
- Rendkívüli gyilkosság történt tegnap. – olvasta a hírolvasó egy téglaszínű blézert viselő nő. - A Baker Street 13-as szám alatt. A stúdiónkban van jelenleg az a bonc mester, aki megvizsgálta a hullát. Uram talált bűntényre utaló nyomokat az áldozaton?
- Nem. -mondta a doki. -Se kötél se ujjlenyomatokat nem találtam rajta. Én se teljesen értem ezt az esetet de lehet, hogy másvilági ellenféllel van dolgunk. A hullát természetesen többször is átvizsgáltam és nem találtam semmit, ami hozzá segítene a nyomozáshoz. Nem mérgezték meg, nem fogyasztott kábító szert, és nem fojtották meg.
- Köszönöm az interjút. – mondta a hírolvasó. – Megkérdeztünk egy másik szakértőt is pontosabban Laura Michel jósnőt. – egy fiatal kócos szőke hajú nő ült a hírolvasó jobbján. Ehh szőke már rosszul kezdődik. – Ön mit mondd erről az esetről?
- Szerintem semmilyen túlvilági lénytől nem kell tartanunk. – Őrült. Vontam le, a gyors következtetést ezzel a libával kapcsolatban. – Csak annyi történhetett, hogy valamilyen szövet fel-szakadhatott az idő és tér között, aminek az a hatása volt, hogy egy centrifugális erő hatott az illetőre, amit a teste nem bírt elviselni, és…- kikapcsoltam a tv-t. Már annak az oka is megvolt, hogy miért nem nézek tv – t elbutítja még a legnormálisabb embert is. A telefon után nyúltam és tárcsáztam Dorinát. Közben azon gondolkodtam, a csaj tudja e mi az a centrifugális erő, amiről beszélt. Ha százezer fontban fogadnék bárkivel, ezzel a feltételezéssel holt biztos meg-nyerném.
- Igen itt Dorina. – mondta. Kicsit álmos hang. Lehet hogy felébresztettem, most nem érdekelt.
- Láttad a híreket?
- Az a nő egy idióta. – mondta nevetve. – Minden vágya, hogy boszorkány lehessen de, nincs meg benne az, ami kell, ő képes lenne világgá kürtölni az egészet, éppen ezért nem tanítja senki, saját maga kísérletezik. De semmi nem megy neki. Minimum levéd minket.
- Kösz csak ennyit akartam tudni. – Csengettek. Letettem a kagylót. A postás volt. Soha nem hozott nekem semmit de ma reggel egy nagyon vastag csomagot, és két levelet nyomott a kezembe. Felpillantottam a zöld szemekbe, és a vigyorgó arcba.
- Önnek soha nem hozok semmit számlákon kívül, igazán lehetne egy kicsit vidámabb is.
- Reggel, van, süt, a nap, csiripelnek a madarak, és nyílnak a virágok. Ha nem akarja, hogy az egyik kis virág véres legyen, akkor befogja a száját. – egy pillanatra elkerekedtek a szemei. A képébe vágtam az ajtót, majd a hátam neki támasztottam a masszív fának. Ki bontottam a leveleket. A nővéreim írták. Amanda és Rochell. Mindkettő ugyanazt tartalmazta, csak épp nagyon fáradt voltam ahhoz, hogy kiakadjak rajta. Kibontottam a vastagabbik csomagot. Egy vastag könyv volt benne: Az elején egy pentagramma állt kinyitottam. Rögtön az első oldalon egy nekem címzett levél hullott ki belőle. Kibontottam.

Sissi…

Ez a könyv az Árnyak könyve. Azért neked küldöm el, mert te tudod használni ésszerűen. Kérlek menny a sorsod által kijelölt úton…

Üdvözlettel: Margarett de Sylvian

Se köpni se nyelni nem tudtam! Ez a de Ronsard megmondta előre, hogy a könyv az enyém lesz de honnan? Azt mondta, hogy ismerte a nagyanyámat akkor valószínűleg beszéltek erről. És innen tudta… Nem érdekelt. Továbbra is egy egyszerű tenyérjósnak néztem. Reggelit készítettem magamnak nem voltam valami nagy szakács. Egy egyszerű reggelivel beértem. Nem tudtam, mit csináljak, a könyvvel. Nem mertem elvinni az Árnyak könyvét a munkahelyemre, de itt se mertem hagyni…
Olyan negyedórakéséssel érkeztem meg az irodába. Tetőtől-talpig feketébe öltözve. A táskámban pedig ott lapult az Árnyak könyve.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Krimi
· Írta: SusanWinter
· Jóváhagyta: Vox_humana

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 333
Regisztrált: 1
Kereső robot: 28
Összes: 362
Jelenlévők:
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.3293 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz