"… De a pillanatnyi érzés magával ragadja
az embert, s él a napnak, amikor a szíve,
igazán örvend…"
Mint édes szülőhöz bújt kisgyermek,
úgy alszunk el az ölelő kezek ringatózásában.
Álmunkban körülvesznek megannyi arcok,
kiket lehet, hogy soha többet nem látunk
viszont.
De a pillanatnyi érzés magával ragadja
az embert, s él a napnak, amikor a szíve,
igazán örvend…
Igen!
Igazán örvend, hiszen
megtalálta a fényt,
a szemben rejlő boldogság könnyét,
s erejét,
kiben már, önmagát is tisztának látja.
Nem mozdul, csak egyhelyben áll,
s némán tekint a messzeségbe.
Zavartalanul mosolyog, pedig a nagy
csendben legszívesebben felkiáltana,
és elmondaná a világnak, hogy még nem!
Még nem akarok elmenni!
Még nem akarok felnőni!
Az egyenruhára tűzött kicsinyke barát megérkezett.
Csak nézzük, s csodáljuk őt.
A két szalag, mi egymásra borul,
saját életünket tárja elénk.
Itt hagyjuk a lábnyomunkat,
hogy kövessétek azt az utat,
amit mi már végigjártunk.
Itt hagyjuk a szívünket,
hogy kövessétek a szeretet vonalát,
amit itt hagytunk halványan megrajzolva,
befejezetlenül…