Nem volt holló,
ki szemem vájja,
sem vágóhíd borzadálya,
térdig érő vérpatak!
Nem üldözött híd alatt,
gonosz szemû rémalak,
nem zuhantam le a mélybe,
mibe kapaszkodtam, nem szakadt!
Nem volt semmi rémség,
csak ültem egyedül,
kopott asztalnál,
a tea rég kihűlt,
benne szétázott a keksz,
s tükör, tükör mindenütt
a szem jobbra, balra néz,
sok, csupasz, vézna test,
ezernyi ránc- takarta arc,
merev, görbeujjú kéz
Tükör- útvesztőbe zárt,
elátkozott angyalok?
Szörnyű, szörnyűség,
E sok vénség, én vagyok
A falióra állt, elérhetlenül
Gyilkos volt a csend,
semmi nem dobbant legbelül
Nem nyikordult már,
a soha le nem nyomott kilincs
Ki jöhetne már?
Ki jöhetne, már nincs.
Vártam, remegve vártam,
hogy hívnak, hogy segítsek,
Ismerőjét sok Titok-talánynak,
de nem kellettem senkinek
Lejtőn gördülő életem,
sárgult fényképeken,
kiterítve mint vádirat,
az asztalon ott pihent
A gyermekéveket,
anyám illatát,
apám erős kezét,
Nem őrizte már a kép
Elvetélt tervek,
vágyak szerelmek,
feleség gyermek,
egy múlt emléké vált
Öreg voltam,
özvegy,
árva
bezárkózva a magányba
tükörképek rabjaként
egy hang súgta, halkan,
gonoszul
Még húsz évet fogsz élni, öreg
úgy hiszem,
de addig még,
azt, kit szeretsz,
elviszem.
|