Milyen édes vagy,
arcodon mosoly,
szemedben öröm él.
Nem tudok betelni,
még ma sem,
s csak úgy jön,
hogy egyre imádjam
azt a pillanatot,
melyik elém hozott.
Halk morajjal
hasadt meg a sötét,
s te lágy léptekkel
felém közeledtél.
Nem is láthattalak
azon az éjszakán,
mégis elvittél.
Milyen édes vagy,
arcodon mosoly,
szemedben öröm él,
mikor elmerengünk
a múltak éjszakáján.
Átöleltél aztán,
kicsit lágyan,
egy kicsit félénken,
ahogy az alkonyban
halványan még
itt marad a fény
naplemente után.
És még az a csók él,
amit akkor, legelőször
szégyenlősön kértél…
Még mennék, de már…
már magaddal vittél.