"…- Próbálta a három per egyesek, kettesek, hármasok, négyesek, vagy mit tudom hányasok között!?!
- Tessék!
- Ja ez vicc volt! De lehet ott valami… talán!
- Na ne mondja!
…"
Mi a lócitromot várok e gyökérre, amikor kint szakad a hó. Nézhetném a tv műsorát valamelyik égi csatornán, vagy ihatnék valami könnyűt, hogy ringasson a feledés démoni habjain, vagy lehetnék akár a családommal is. Akár szeretkezhetnék egy jót a nejemmel. Úgy is régen volt reá példa. Megmászhatnék egy fizetős bigét… erre azért istenigazából nem vágyom… Mi a túrót élvez ez a vidéki életben? Úgy is bejár mindennap a városba… mindegy lenne ha itt is aludna…
Utána néztem. Nincs semmi nyoma. Csak van. Dolgozik egy semmitmondó koszos kis kereskedésben napi tizenhat órát, mosolyog az elbizonytalanított emberekre, igyekszik kielégíteni vágyaikat, telefonon tartja feleségével és fiával a napi kapcsolatot. Véleménye van, de nem váltja meg a világot. Nem tudom miért szereti az embereket, s miért ragaszkodik ezen életformájához. Írásaiból tudom létezésének okát, s célját, és azt is, hogy tudja, nem biztos a mában megértik, de a magot el kell vetnie…
Hülye egy felfogás mi!? Vajon mit tudhat? Mit látott a főnököm benne! Miért kell nékem itt várnom, hiszen egy monológot összeollózhatnék az életéből és kész! Hát ez az! Nincs róla anyag. Csak van! És egyébként is kit érdekel egy átlagos ember! Még nem tudom, kis színes legyen, vagy egy érdekes riport, esetleg egy tényfeltáró.
A főnököm mondta, volt egy irodalommal foglalkozó körben, mert kíváncsi volt… ez a fószer meg csak ült, mosolygott, és amikor megszólalt, úgy kezdte, ő most egy száraz szivacs, amit egy kád vízbe dobtak, és ha néha érthetetlennek tűnő kérdéseket tesz fel, ez azért van, mert őt ezekre adott válaszok érdeklik. Nem fogják megváltoztatni őt magát, de a kíváncsiság hajtja, s hogy ők merre mennek, s miért. Ez nékem olybá tűnt, mintha egy napbarnított ember a napozni vágyók közé menne azért, hogy megkérdezze, miért akarják fehér bőrüket barnává tenni! Mondta a főnököm, több mint két órát beszélt és vitatkozott a huszadik század magyar irodalmáról a kor politikai, gazdasági helyzetének tükrében, s a napjainkról. Nem mondott semmi újat, de úgy beszélt, mintha ott lett volna. Meg hogy íj távolból könnyebb megítélni dolgokat, de mégis sokszor tévúton járunk. Hogyan várjuk el napjainkban a helyes úton való járást, ha annyiszor becsaptuk magunkat pillanatnyi érdekünk miatt.
Elég hülyeség mi!? Mikor az a dolgunk, hogyan éljük túl a jelent, hogy gazdaságilag bebiztosítsuk magunkat. Ekkor jön ez a fószer, és merít a múltból, és megmondja, ő hogyan gondolja a jövőt! És még nem is szobafestő-mázoló, vagy értelmiségi! Csak dolgozik, van, és hinti a magokat! A főnököm szerint érdekes, s mit lehet tudni…
Másfél órája várom e egyszerű helyen, ahol az asztal tiszta, a szék kényelmes, a vázában vágott virág, a hamuzó mellet kis kártya, örülünk, hogy nem gyújt rá. Étvágygerjesztő pogácsa illat, mellette friss víz a kancsóban, s újságok pártállás nélkül. Kerek asztalok mellett néma székeken folyik az élet az emberekben. Csinosan sovány pincér tisztán illő ruhája mögötti tudásban a mozdulat, mint a családtag… Várom, szóljon, ha megjött az emberem. A gőzölgőn friss kávé után nem marad zacc a gyönyörűen míves pohárban… talán szégyellené magát… A pincér bólint, s a székkel kínálva helyet, elém ülteti a várva várt vendéget, aztán elsuhan dolga után. Nézem kutató szememmel, hogyan, miként kezdjem el a beszélgetést. Egyszerű jólöltözött kövérkés testben csillogó szempárt körbefutó közepes borosta, fölötte rövidre vágott haj, és semmi testszag, vagy valami erős illat… és megelőz
- Üdvözlöm! A késésem magyarázhatom azzal, huszonnégy órás havazás van mögöttünk, s a város mindig előnyben van a faluval szemben, mert ott a tömeg! De így van ez mással is! Minek részletezzem! Várom megbeszélt időpontunk mikéntjére a hogyanját a miértre! Ha akarja kezdhetjük. Parancsoljon!
- Ez egy interjú lenne önről, mert a főnököm érdemesnek találta egy beszélgetéses vitája hallgatójaként…
- Igen! Hallgatom! Ha már Ő nem jött el!
- Szóval, be kéne önt mutatnom olvasóinknak, de még nem tudom hogyan és miképpen… Nem találtam önről semmi háttéranyagot…
- Próbálta a három per egyesek, kettesek, hármasok, négyesek, vagy mit tudom hányasok között!?!
- Tessék!
- Ja ez vicc volt! De lehet ott valami… talán!
- Na ne mondja!
- Nézze! Ezerkilencszázötvenkilencben születtem, ebből adódik, ’56-ért nem lehetek felelős! Apám meg hazajött Nyíregyházáról tehénszekéren, felfegyverkezve akkortájt fiatalon… Az általános iskola nyolc osztályában magamba szívtam a tudás alapjait, s ebből megszületett bennem a kíváncsiság, miért ilyen a körülöttem izgő-mozgó világ, s vajon lehetne e más, és az vajon hogyan nézhetne ki! Makón jártam a kereskedelmi szakközépiskolába, és kíváncsian figyeltem március 15.-én hogyan szedik össze az általunk Petőfi szobrához tett szegfűt, halomba ölelve el szótlan jólöltözött emberek. Most meg dolgozom, fizetem a tb-t, meg az otp-t, és elvagyok csöndben, beleszürkülve a savanyú nappalú éjszakákban! Mi ezen az újságba való!?
- Ez az a hiányzó háttér anyag talán…
- Gondolom, nem ezért ültünk itt le!
- Hát nem! Érdekelne az irodalomban betöltött helye és szerepe…
- Nincs itt ma helyem! Majd a jövőben néhány ezzel foglalkozó visszamenőleg eldönti…
- Ezt nem értem!
- Én akkor maradok fenn, ha az emberek gondolataimat olvasva erre érdemesnek találnak, s gyermekeik kezébe adva tovább élek azok gyermekeik mozdulataiban, hogy volt egy ember a huszonegyedik század
küszöbén, aki látott valamit, megmutatta az embereknek a gyertyát, meggyújtotta a sötétségben, és megtanította elkészíteni azt!
- Ez szép gondolat.
- Az, de a megvalósulása még szebb!
- Ha megvalósul…
- Nem lehet a Gonosszal büntetlenül riogatni saját haszon reményében…
- Érdekelne az irodalom – költészet, próza – helyzete mai világunkban… ha erről beszélgetnénk…
- A hivatalosan elismertről, a kézközön mozgóról, vagy az amatőrök által művelőkről!
- Így sorba talán…
- Jegyzetelni akar, diktafon, vagy csak fejből…
- Még nem tudom… majd meglátom! Kezdje!
- A hivatalosan elismertről… Erről azért nehéz beszélni, mert mindig a hatalmat kézben tartók döntik el, mi kell nékik, s azt támogatják, akik céljaik helyességét támasztják alá. Sokan igyekeznek ezen húsos fazék köré, s vannak életet elrontó döntések, s vannak jók is. Mivel az ember rövid életű, döntése túl élheti.
Vannak a kézközön mozgók. Ide a Hatalom ellenére gyűlnek össze, meg a helyezkedők, akik jól érzik magukat a hivatalosan elismertek között, de minden esetre biztosítani akarják magukat. A részletek hosszú távon nem érdekesek, de jelenükben ez viszi tovább őket Jó oda tartozni, de ha másként ömlik belőled a gondolatod, igyekeznek ellehetetleníteni…
- Hol érzi helyét!?
- És vannak az amatőrök… Csoportokban működnek, a hivatalosan elismerőkhöz akarnak hasonlítani, meg a kézközön mozgókhoz! Felépítik magukat, szépen, jól hangzón, könyveket és antológiákat adnak ki oldalpénzért, általában több száz hallgatóságuk van, dicsérik egymást és önmagukat, és elvannak a maguk keltette rózsaszín ködben.
- Hol érzi ön a helyét!?
- Szerintem sehol!
- Valahová tartozni kell!
- Engedje meg, hogy egy hasonlattal éljek!
- Hallgatom!
- Ön szerint van e értelme egy sárban boldogan röfögő disznónak felvázolni közelgő jövőjét, hogy ne hízzon, ne örüljön boldog jelenének, mert ha etetője úgy gondolja, élelmiszer, használati tárgy lesz belőle, ha keze is úgy akarja!
- A hasonlat érdekesen jó, de nem helyettesíti a választ.
- Ebben igaza van, s a válasz mégis benne van az általam elmondottakban.
- Ha kifejtené mégis, örülni tudnék…
- Gondolom hallott már a nagy magányos írókról, költőkről, gondolkodókról…
- Mire gondol!?
- Azokra akiket a kor politikai-gazdasági-társadalmi helyzete maga alá akart gyűrni, s ő megcsömörlött az ellene folyó irányított harcban, vagy azokra akik e félelmektől önmagukban döntöttek úgy, kimaradnak mindebből annak az árán is, hogy életük rövidebb és unalmasabb lehet, mint a reátelepedni kívánó…
- Neveket kérhetnék…
- Szerintem ez alapműveltséghez tartozik az ön szintjén is. Folytatnám…
- Bocsásson meg, nem tiszteletlenségből szóltam közbe!
- Tudja mi jutott eszembe!?
- Kíváncsivá tesz!
- A vekni kenyér ötven deka tepertővel esete.
- Bővebben!
- Most nyomjuk magunkba a selejt, de még éhséget csillapító élelmiszernek aligha nevezhető sok E betűs étket, aztán keveset mozgunk, és meglepődve vesszük tudomásul immunrendszerűnk leépülését. Jön a gyógyszer, a terápia és a remény; amit tönkre tettünk harminc év alatt, azt rögtön helyrehozhatjuk, hogy aztán folytathassuk újra. Nem csak az élelmiszer, az ital, a tartós fogyasztási cikk, hanem az emberi egymásra születés is. Az emberi faj fejlődése erősen kihat a környezetében élő minden élő fajra s annak minden ágára, sőt a bolygója felszínére, a körülötte lévő terében mozgó égi testekre is. Tisztában van azzal, hogy e golyóbis az idő múlásával – a rajta mért idő multával – folyamatosan korcsosodik az eredeti állapothoz képest!?!
- Inkább úgy mondanám, fejlődik!
- Mihez képest?! És meddig?!
- A levegő, a víz elhelyezkedése, a szárazföld térhódítása, a bennük lévő élet fejlődése, az élettér folyamatos terhelése…
- Itt jön a vekni kenyér esete az ötven deka tepertővel! Jóllakottságot keltve, egy pohár bor után kellemes volt beszélgetni!
- Ez humor volt?
- Ön szerint?
- Nem is tudom!
- Pedig illene…
- Ha ön mondja…
- Ha maga mondja?
- Nem is tudom!
- Hát ez az!
- Hát ez az… térjünk vissza a magányos…
- Az irodalom helyét és annak művelőjének értékét mindig meghatározza a kezébe vevő emberek társadalmi, politikai, gazdasági helyzete, s a pillanatnyi igény. Úgyis mondhatnám, a mérhető haszon! Ne nézzen reám így! Ez a való világ! Mást akart hallani!? Szépet, jót, okosat, vagy valami büdöset?!? Miért fél ön is szembenézni magával ebben a jelenben?! Na látja! Ezért írok magányosan, aktívan élve terembe zárva, hogy megmutassam a mát a holnapnak, ha a ma nem kíváncsi önmagára! Tudja, könnyű elrontani valamit, s nehéz újjáépíteni helyette mást, és a legnehezebb beismerni, a hibát én követtem el! Mert közben kevés embernek jó, és soknak, sokaknak az élete megy akár tönkre is. Néhány generáció úgy érzi, nem az övé e világ! Vágyunk az állandóra, miközben e golyóbison változik az egész világ! Esszük a szart, isszuk a húgyot, várjuk az álmot, mámorban leszünk csak jók: gyilkoljuk egymást, mástól várva a megoldást! Mily átok az, hogy a testnek enni kell adni, a lélek maradása érdekében?!?
- Hát ez az! – gondolom tovább, és beleremegek a lehetőségbe, hogy szembe nézhetek magammal! Még nem értem a velem szembeülőt, de kezd idegesíteni a tudat, olyasmit lát, amit én nem tartok fontosnak! A rosta a hibás, amin át szűröm az információt! Vagy az, ami segítségével használom a rostát! Megiszom a kávéhoz kapott buborékos vizet, s tovább indul bennem a gondolat, egyszerre hasítva-facsarva lelkem, s szívem, hogy én milyen, milyen ember vagyok!
- Nem akarom megzavarni magányában, de nékem még oda kéne érni a reám várókhoz! Jöhet velem, ha kedve van hozzá, szólhat a főnökének is…
- Megyek, persze hogy megyek! Kocsival vagyok! Elvihetem!
- Igen! Hozza a táskáját, a diktafonját is!
- Persze, viszem! Már megyek is! – A pincér V betűt formázó ujjaival bíztat mosolyogva, mikor vissza tekintek, nem hagytam e valamit az általunk körbe ült asztalnál!
Megjegyzés: Interjú
Nagyerdessy Mihály írása
2006 március 6
|
Online látogatók:
Látogató: 172
Regisztrált: 0
Kereső robot: 29 
Összes: 201
