Néha csak magány van körülötted,
Néha még a magány is magadra hagy,
Néha már a nagy semmi is úgy dönt, hogy nem marad.
Néha már a fekete sem lehet feketébb,
Viszont színessé sem változhat,
Néha már a fa sem találja helyét,
Néha már az óra sem tikk-takkol,
Néha már az ido kereke is csikorog,
Néha már úgy érzed, nem hat az alkohol,
S néha nincs, ami felvidítson,
Néha már rosszon kívül mást nem is álmodsz.
Amikor az esonek sincs kedve esni,
Amikor megszun hullámozni a tenger,
Amikor a tuz sem lobog,
Amikor a tuzkarika is megfagy a levegoben,
Amikor a szél zúgása is eláll
Amikor már a világ is megáll körülötted,
Egyedül csak te forogsz,
Forogsz a végtelen semmibe.
Akkor mondod azt, Jöjjön már a halál, a megváltás,
Jöjjön már a fekete köpenyes, a kaszás,
Jöjjön már ezüst hintón Hades szele,
Vigyorogjon rád Harlequim, a Bohóc,
Intsen neked Charon, a hajós
S halld már a Styx csobbanását.
De az alvilág helyett,
Egy tábla közli veled.
"Vándor ki erre sodródsz,
ez itt már a Holt Remények tengere",
S akkor mondhatod
Ennél rosszabb már nem lehet…