"… maga sem tudja elmondani,
miként és honnan került elő, de itt dorombol
puhán és melegen.…"
Jó volt friss-zöld hajtásként hajladozni,
hinni a napfénynek, hogy sosem múló
glóriát karistol bolond fejem köré;
én az örökzöld korona része…
Nem figyeltem igazán: ezen is cserélődnek
a levelek, és unalmas
megújulása kívülről csak alig
érzékelhető folytonosság!
Elhinni, hogy azt a valakit
vágyják bennem, aki mélyen a látszólagos
tartalmak mögött gubbaszt
valami redves sarokban;
csak mosolygok egy keserűt…
Ma lettem huszonhat éves,
kamasz világmegváltó,
tavasz-szerelmes botor,
kontárja az élet nevű izének.
Néha belevésem magam a fába,
vagy lekupírozom a lelkemre tapadt
koszt.
Csendet kurjantok az ordító világba,
megkövetem a múltamat – a keveset,
és úgy szeretek, ahogy szűk szívemen
kifér!
Igazán érteni nem lehet, de figyelni,
az talán a minden!
Olykor-olykor lekuporodom
a mindenség szélesvásznú képernyője
elé, és feledem a ’ vagyok’ szentimentális
uborkahalmát.
Aztán egyszeriben hiányod mellém surran
és úgy dörgölőzik hozzám,
mint egy fehérbajszú cica
s maga sem tudja elmondani,
miként és honnan került elő, de itt dorombol
puhán és melegen.
Végigsimítok rajta…
Tudod, ahogy arcodon szoktam…
Borzolt álmaim nyúlós nyugalma szétterül
lelkem kopárján.
2007. november 4.