Átölel lágyan a csend, és én beleolvadok.
A suttogó jegenyék közt csupán léptem kopog.
Érzem a végtelen, édes méz illatát.
Örök szép szerelmem, hatalmas rónaság.
Hát újra itt vagyok, hogy lelkemmel megcsókoljalak,
s a harsogó pacsirták, csak nekem daloljanak.
Az álmos fűszálak harmatcseppjei,
szívem csendes sóhajának könnyei.
Hol e selymes rét kócos virágfövenyén,
még együtt rohant velem sok fényes remény.
Itt, ott, földre hullott álmaimba botlom.
Már csak a szél zenél, egy rozsdád kolompon.
Messze a táj felett, az ég szemhéja felreped,
a sápadt felhők szürke teste kissé megremeg,
bíbor fátylat szül az ébredő horizont,
mit a nyújtózó kikelet lassan kibont.
A lehulló fényözön érzem, belém karol,
és szállunk suhanva, kéz a kézben, valahol,
ahol összeolvad a múlt, jövő, jelen,
s e boldog pillanat itt marad velem.
Sándor Gyula
2007-11-06
Gyermekkoromban, sajnos nagyon kevés örömben volt részem. Az a kevés viszont, szinte mind az alföldön ért, Kisteleken a keresztanyáméknál. Talán ezért imádom annyira, a végtelen rónaságot.