Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Hajnal a pusztán

, 588 olvasás, amazonasz , 3 hozzászólás

Elmélkedés

Átölel lágyan a csend, és én beleolvadok.
A suttogó jegenyék közt csupán léptem kopog.
Érzem a végtelen, édes méz illatát.
Örök szép szerelmem, hatalmas rónaság.

Hát újra itt vagyok, hogy lelkemmel megcsókoljalak,
s a harsogó pacsirták, csak nekem daloljanak.
Az álmos fűszálak harmatcseppjei,
szívem csendes sóhajának könnyei.

Hol e selymes rét kócos virágfövenyén,
még együtt rohant velem sok fényes remény.
Itt, ott, földre hullott álmaimba botlom.
Már csak a szél zenél, egy rozsdád kolompon.

Messze a táj felett, az ég szemhéja felreped,
a sápadt felhők szürke teste kissé megremeg,
bíbor fátylat szül az ébredő horizont,
mit a nyújtózó kikelet lassan kibont.

A lehulló fényözön érzem, belém karol,
és szállunk suhanva, kéz a kézben, valahol,
ahol összeolvad a múlt, jövő, jelen,
s e boldog pillanat itt marad velem.

Sándor Gyula
2007-11-06


Gyermekkoromban, sajnos nagyon kevés örömben volt részem. Az a kevés viszont, szinte mind az alföldön ért, Kisteleken a keresztanyáméknál. Talán ezért imádom annyira, a végtelen rónaságot.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Vers
· Írta: amazonasz
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 316
Regisztrált: 1
Kereső robot: 22
Összes: 339
Jelenlévők:
 · arttur
 · gazzo


Page generated in 0.204 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz