A reggeli emberhömpöly engem is magával ragadott. Ide-oda sodródtam közöttük, s minden erőmmel azon voltam, hogy eljussak a buszig. Egy… kettő… Én még mindig a buszmegállóban álltam. Nem voltam késésben, számoltam az ilyenkor előforduló tömeggel, és mint mindig, ma is korábban indultam el otthonról. Bolond egy város volt ez, ennyi embert ritkán láttam egy helyen azelőtt. Alig három éve költöztünk ide, mert „Nyunyi” cége áthelyezte székhelyét a fővárosba. Nyunyi a nővérem volt, pontosan hét évvel születtem később, mint ő.
A sors furcsa tréfájaként ugyanazon a napon volt a születésnapunk. Nővéremet egyébként Beia-nak hívták, de mindenki csak Nyunyinak nevezte, mert olyan anyáskodó volt. Sokszor nevettem rajta, hogy mennyire nem érzi a metsző gúnyt ebben a becenévben. Azt hiszi azért mondják ezt neki, mert tisztelegnek nagysága előtt, ugyanis ő nevel ide s tova három éve engem, és Fannyt, a húgomat. Apa Fanny születése előtt fél évvel hagyta el a családot, Anyu pedig rákban halt meg, abban az évben, mikor elballagtam az általános iskolából. A gimnáziumot a fővárosban kezdtem már. Vidékies beszédem miatt egy ideig furcsállva néztek rám osztálytársaim, aztán megszokták, és csak hamar én lettem a legnépszerűbb. Pár hónapig tartott ez az időszak, aztán mikor év végén rájöttem, miket beszélnek rólam a hátam mögött, kikeltem magamból. E nagy veszekedés után én lettem mindennek a legalja, egy undorító varangy szintjére süllyesztettek le. Azt hittem az aztán következő nyáron elfelejtődik az egész, de nem pont így történt…
… Kinyíltak az ajtók, kényelmesen, tülekedés nélkül fel tudtam szállni a buszra. Az első ajtóval szembeni ülésre telepedtem le, közvetlenül a vezetőfülke mögé. Ölembe fektettem a táskám, hátradőltem, kibámultam az ablakon. A következő megállónál felszállt egy idősebb úr, leült a mellettem lévő üres helyre. Két megállással később „ befutott” az ellenőr is. Odalépett mellénk, megnézte a bácsi jegyét, de mire én nyújtottam volna neki a sajátomat, már el is ment. Mintha észre sem vett volna. Morogva tettem vissza a táskám oldalzsebébe pénztárcámat. Nem sokáig volt időm durcáskodni, mert hamar elérkeztünk a végállomásra. Leszállás, át az úton, be a főkapun, fel az emeletre, be az osztályterembe. Ez volt minden reggeli programom. A teremben senki sem fogadta köszönésemet, fel sem tűnt nekik, hogy megérkeztem. Vállat vontam, s leültem a helyemre. Gondoltam még mindig truccolnak az előző heti „ akcióm” miatt. Nem tetszett nekik, hogy kinyilatkoztattam a véleményemet. Ez van… ők már csak ilyenek.
Egész nap nem szólított fel egy tanár sem, pedig sokat jelentkeztem, gyakran tudtam a választ a kérdéseikre. Senki nem szólt hozzám, még csak rám sem néztek. Mintha üvegből lettem volna… Furcsa rossz érzéssel indultam haza, de megnyugodtam, mikor hangos köszönésemre Fanny kirobogott szobánkból, s öleléssel felelt. Nyunyi aznap késő estig dolgozott, így nekem kellett megfőznöm a vacsorát, megfürdetnem, majd lefektetnem a húgomat. Mikor Fanny már aludt én is ágyba bújhattam.
Másnap gond nélkül jutottam el az iskolába, nem volt sem ellenőr, sem akkora tömeg. A terembe lépve megint nem vettek tudomást rólam, de már meg sem lepődtem ezen. Kihúztam a székemet, ledobtam földre hátitáskám, majd leültem és kitettem tanszereimet az asztalra. Mrs. Swolan becsöngetés után fél perccel érkezett, Felült a tanári asztal tetejére, majd belekezdett a névsor olvasásba.
– Adrianna Leinatan?
– Jelen
– Ada Mae Swan?
– Vagyok – szóltam, de a tanárnő mindez ellenére megismételte a nevemet. Hiába szóltam még egyszer, hogy ott vagyok, meg sem hallotta. A padtársam – Eve Johnson – elkiáltotta magát: – Nincs itt!
Nincs itt? De hisz ott voltam. Ott ültem épp mellette. Lelkivilágom akkor tört apró darabokra, mikor hazaérkeztem, de köszönésemet senki sem fogadta. Beléptem Fannyval közös szobánkba, húgom ott ült az íróasztalánál, szemben az ajtóval, de nem is nézett rám. Eszébe sem jutott köszönni, hiába ismételtem meg milliószor a „ Szia kicsi” köszönést. Nyunyi is otthon volt már, épp terített, de csak két személyre. Az én helyemre nem kerül tányér, kés vagy villa.
– Vacsora! – szólt be Fannynak a szobába, mire a kislány kitrappolt a konyhába, s felkászálódott székére. Leültem én is a helyemre, de csak bámulhattam az üres asztalrészt előttem. Egész étkezés alatt Nyunyi amiatt dohogott, hogy én nem vagyok otthon, és hogy micsoda szobafogságot fog adni nekem, ha kegyeskedek haza keveredni. HA hazaérek. De hisz én otthon voltam. Pont szemben ültem vele–
Úgy feküdtem le, hogy azt hittem, ha felébredek minden a régi lesz. Mikor reggel felkeltem, már senki sem volt otthon. Nyunyi munka előtt mindig elvitte hugit az oviba, így ilyenkor mindig egyedül voltam a lakásban. Viszonylag gyorsan készülődtem, az volt az első nap, hogy hamar be szerettem volna érni az iskolába. Mosolyogva léptem ki lakásunk ajtaján a folyosóra. A lépcsőn összetalálkoztam az egyik szomszéd nénivel, vidáman rá is köszöntem, de amaz a füle botját sem mozgatta. Még csak rám sem nézett…
– Á, süket, bolond öreg asszony… legyintettem, majd kilöktem magam előtt a tömbünk kapuját. Kilépve az utcára a szokásos tömeg látványa fogadott. Határozott léptekkel indultam meg a buszmegálló felé. Mosolyom kiszélesedett, mikor az embertengerben megpillantottam egyik számomra nagyon is kedves ismerősömet. Jó két éve volt már annak, hogy először találkoztam vele. Valami buliban voltam, Chrissy, a szomszédunk lánya cibált el magával. Gyűlöltem a disco-kat, szívesen haza is mentem volna hamar, de a lány olyan jól érezte magát, hogy nem volt szívem hazarángatni magammal. Jobb dolgom nem lévén letelepedtem az egyik lépcsőre, térdeimre könyököltem, és néztem a táncoló embereket. Nagyon unott fejet vághattam, mert valaki minden köszönés nélkül megkérdezte: – Unatkozol? Csípőből akartam felelni, hogy nem, és szívesen elmentem volna onnan, de mikor felnéztem, kíváncsi, csokoládébarna szempárral találkoztam össze. A fiú leült mellém, bemutatkozott, és egész éjjel beszélgetett velem. Segített hazavinni Chrissyt, ugyanis a lány teljesen kiütötte magát. Mondtam is Adamnak, hogy nem értem miért iszik aki nem bírja. Biztos voltam benne, hogy kinevet majd. Nem így történt. Csak kedvesen elmosolyodott, és annyit mondott, Ő sem. Mikor a kapunknál búcsúztam tőle, elővett egy tollat, s beleírta a tenyerembe a telefonszámát. Nagyon gonoszul nézhettem rá, mert hozzá tette azt is, hogy ne haragudjak, csak gondolta felhívhatnám esetleg, ha kedvem lesz majd találkozni vele. Eszemben sem volt felhívni, de mikor meséltem az esetről Nyunyinak, ő biztatott, hogy tegyem meg. Megtettem. Gyakran találkoztunk, a végén már hetente kétszer is láttam. Minden alkalommal jókat beszélgettünk, nagyon közel került hozzám. Egyszer megemlítettem neki, hogy szerintem én nem vagyok egyéb neki, mint egy „ tucatbarát”. Erre olyan hangosan elkezdett nevetni, hogy én a fülem hegyéig vörösödtem a dühtől.
– Eszetlen vagy Ada Mae. Megmutassam mi vagy nekem?
Bólintottam, mire ő megmutatta. Életem első csókja volt. Attól kezdve egy évig – ez év novemberéig – voltunk együtt. Szerettük egymást, de kapcsolatunk elvesztette varázsát. Barátként váltunk el…
… Integetni kezdett, én elindultam felé. Megörültem, hogy talán akkor mégis csak álom volt az előző nap, hisz ha Ő lát, akkor mindenki csak viccelt velem. Rossz vicc volt, de már vége van. Dobott egy puszit, ölelésre tárta karját, majd mikor egészen közel ért hozzám, akkor… kikerült. Egyszerűen csak elment mellettem. Hátra néztem, éppen akkor, mikor megölelte az eladdig mögöttem baktató lányt. Ismertem azt az ölelést. Nem baráti volt.
Azon a napon nem mentem iskolába. Céltalanul csellengtem az utcán, néha direkt meglöktem valakit, de annak fel sem tűnt, pedig én teljes erőmmel megtaszajtottam. Lassan eljött az iskolai idő vége, így tehát elindultam haza. Amint beléptem az ajtón, hangokat hallottam. Nyunyi a nappaliban telefonált. Ledobtam táskámat a konyhakőre, odaléptem a fali telefonhoz, fülemhez emeltem a kagylót.
– Eltűnt a húgom! – hallottam Nyunyi hangján a kétségbeesést. – A nevem? Beia Swan. Az övé? Ada Mae… Ada Mae Swan. Farmert viselt. Sötétkéket, virágmintákkal a szárán. Fölül? Nem tudom. Nem emlékszem rá. Talán egy fehér pólót. Ne szórakozzon velem! Jöjjenek ide most rögtön!
Elejtettem a telefont, berohantam a nappaliba. Hiába kiabáltam, ugráltam, Nyunyi észre sem vett. Lerogytam az ajtó melletti székre, és vártam. Vártam, hogy felébredjek..
Fanny könnyes szemmel robogott be a szobába, egyenesen Nyunyi ölébe vágta magát. Nővérem magához ölelte a kislányt, simogatta tejfölszín haját, de nem volt képes válaszolni húgom kérdéseire. Fanny folyton azt kérdezte, hogy hol van Ada. Hogy Én hol vagyok..
Néhány óra múlva megérkeztek a rendőrök is. A nappaliban kérdezték ki Nyunyiékat, rólam fecsegtek és megígérték, hogy megtalálnak. Engem, aki ott ültem az ajtó mellett, velük egy légtérben. Egy hónapig kerestek, majd valami nyomra alapozottan bejelentették, hogy Ada Mae Swan halott. Mindeközben éltem tovább életem, csavarogtam, vártam, hogy valaki észrevegyen. Nem voltam képes megemelni a tárgyakat, nem voltam éhes vagy álmos soha. Valami nagyon megváltozott, de nem akartam elhinni mi is az igazság. A rendőrök azt mondták, hogy a holttest ugyan nincs meg, de egészen biztosan meghaltam. Nyunyi teljesen összetört…
Ott ültem a sírkövön, figyeltem a gyászoló tömeget. Osztálytársak, tanárok, családtagok. Mindenki ott volt, még az is, akiről azt hittem egyáltalán nem is tudja ki vagyok. Még az én első – és utolsó – barátomat is észrevettem a gyásznép között. Sírtak. Mind könnyeztek, engem sirattak. Engem, aki élve lettem holttá.
Nyunyi attól kezdve ugyanúgy három személyre terített, és én mindig ott ültem a vacsoraasztalnál. Szépen lassan begyógyultak a sebeik, mindent láttam, mindig azt tettem amit régen. Iskolába jártam, végignéztem ahogy a többiek leérettségizek, ott voltam mikor ballagtak, mikor ünnepelték az utolsó gimis napjukat. Semmi sem változott…
Ha csak az nem, hogy bekeretezett fényképem alatt a fal tövében mindig égtek termünkben a mécsesek, s síromra nap mint nap került virág.
|