"… Belépek a kihalt terembe. A temetés még nem kezdődött el, csak én állok egy szál rózsával a kezemben. Milyen szépen feldíszítik a templomot virágokkal, fehér szalagokkal. De miért akar mindenki ilyen vidám külsőt egy temetésre? Miért nem lehet minden csupa fekete? Hisz az a gyász színe…"
Belépek a kihalt terembe. A temetés még nem kezdődött el, csak én állok egy szál rózsával a kezemben. Milyen szépen feldíszítik a templomot virágokkal, fehér szalagokkal. De miért akar mindenki ilyen vidám külsőt egy temetésre? Miért nem lehet minden csupa fekete? Hisz az a gyász színe.
Egyedül érzem magam, olyan nagy a terem. Az oltár felől gnóm szobrok tekintenek le rám. Mindegyik mosolyog, és ujjal mutogat rám. Vagy csak én látom így? Lehet, hogy én öltem meg Őt? Szomorúan teszem meg az utolsó pár lépést az oltárnál fekvő koporsóhoz. Szívem egyre inkább torkomban dobog.
Hisz a szeretett arcot most látom tán utoljára. Pár óra és örök nyugalma lesz. Én meg nem fogom találni helyem ebben a rohadt világban. Senki se lesz még egyszer olyan kedve, törődő velem, mint Ő volt. Senki se fog szerelmes versekkel elhalmozni, testileg kényeztetni. Csak ő ismert teljesen, nyitott könyv voltam számára.
Milyen szép is visszagondolni az emlékekre! Amik soha nem múlnak el, amik a lelket tartják bennem!
De már nincs több lépés, vége szakad az útnak. Állok és gyönyörködöm az arcában. Még most is hallom a hangot, mely hívogatott. És most tétlen vagyok, nem tudok már semmit sem tenni, nem tudom visszaszerezni. Hát csak rázkódik testem a sok sírástól, mely nyughatatlan, ki akar törni mindenáron. Hagyom. Miért ne törhetne ki? Kit érdekel, hogy itt vagyok? Senkit! Mert én már csak egy Senki vagyok!
Telik az idő, de semmi sem mozdul. Tovább kéne lépni. Még egy utolsó simítás az arcon végig, még egy finom leheletű csók a szájra… az utolsó. Nehezen, de lelépek a lépcsőről, az oltár tetejéről. A teremben visszhangzik minden lépésem, ahogy az ajtó felé veszem az irányt.
"Csak egy végleges, utolsó pillantást!"- újra visszanézek.
Térdem összerogy, koppan a kövön. Nem akarok hinni a szemeimnek! Ez tényleg Ő? Életteli, vidám arccal álll az oltára előtt. Mosolyog.
Futásnak eredek. Ez mind igaz! Újra ölelhetem a drága testet! Ennyi boldogságot! Össze-vissza tapogatom, minden porcikáját. Valóban nem álmodom? Csókolom szemeit, száját, simogatom háta táját.
De valami nem stimmel. Ő most miért nem ölel? Tekintete üvegesen néz, előre az ajtó felé. Mit néz ennyire, ha én itt vagyok? Nem értem a pillanatot.
"Nézz hát rám!" ordítom kikelve magamból. De még mindig csak az ajtót lesi. Végre odapillantok.
Egy szintén zöld szemű démon pillantása ejtette rabul. Szökni akar ölelésemből, vadul. Nem érdeklem. Elengedem. Mosolyogva lép a rémhez. Egymásra mosolyogva lépnek ki a fényre.
Ez nem lehet igaz! Odarohanok a koporsóhoz. Üres. Nem! Nem bírom a kínt! Újra zokogok, tudom, már az életben nem lehet az enyém. Leroskadok a koporsó elé.
Hangok jönnek a fényből. Mindjárt kezdődik a temetés! El kéne bújni valahova!
Rövid idő alatt tele a templom. A pap a szószéken belekezd a beszédbe:
"Azért gyűltünk össze, hogy elbúcsúzzunk, drága, szeretett…"
Tőlem. Gyászolom szerelmemet, gyászolom életemet. A temetésen résztvevők pedig mástól búcsúznak… aki pedig él.
Hát mindenki búcsúzzon el attól, akit igazán gyászol!
Online látogatók:
Látogató: 89
Regisztrált: 0
Kereső robot: 19 
Összes: 108
