Csendes vasárnap délelőtt,
Egy csésze tea a barátom,
Fanyar íze is édesebb,
Mint fájdalmadat látnom…
Csendes vasárnap délelőtt,
Egy csésze tea a barátom,
Fanyar íze is édesebb,
Mint fájdalmadat látnom.
Így, keserűen tekintek
Földön fekvő angyalra,
S didergek a padló hidegétől,
Mely meztelen hátát marja.
Bánatosan síró angyal!
Engedd, hogy hideg bőrödet,
Védjem testem melegével,
S fájdalomtól gyötört szívedet
Óvjam lelkem hevével.
Már nyújtom gondolatban karjaim,
És gyengéden lefejtem kezeid,
Hogy lássam könnyes, meggyötört szemeid!
Érintésem forró, s átjárja tagjaid,
Ahogy kezemben tartom piciny, formás ökleid.
Simogatom arcod, de érintés nélkül,
Hisz így kérted tőlem, forró ölelésül.
Önvalód koronája: leomló hajad,
Egyedül is emlékeztet: Ne feledd ki vagy!
Önmagát feladó, meztelen rabszolga,
Aki életét félig éli, a múlton rágódva?
Avagy harcos papnő, kiből árad isteni Fény,
S kap tőled örömet, sok kereső lény?
Félelem, düh, fojtogató gyűlölet:
Lehet egy angyal Útja?
Vagy inkább végtelen szellemednek
Ragyogó kiáradása,
Szenvedélyes érzékiséged
Tiszta és szent bemutatása?
S hol vannak a barátok,
Kik téged körbevesznek?
Ne hidd, hogy nincsenek,
Csupán te nem látod őket.
Egyikük épp, e kusza sorokat írja,
S a napot, mikor boldognak tudhat,
Remegő szívvel várja.