Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Pipacstenger

, 356 olvasás, kapolyi.gyorgy , 2 hozzászólás

Abszurd

Az a fajta vénséges vén falusi házacska volt amire azt szokták mondani - nagyon a földre van építve. A kis-zöldre festett ablakok deformálódott tokjai elfeketedtek az időtől, ablakszemei vakon hunyorogtak a délutáni napsütésben.

Egyszárnyú-keskeny ajtajának felső része üvegezett, előtte nyúzott csipkefüggönnyel. Nem sok vizet zavart, a piszkos üvegen úgysem láthatott be senki a sötét, földes konyhába.
A spóher melletti egyetlen ajtó nyílott a szobára.
Dupla ágy, asztal-két támlásszékkel, szekrény, rongyszőnyeg. Az ágy felett a falon színes olajnyomat, háttérben hegyek, galambok, és Szűzanya. A kép-légypiszkos üvege ellenére nagy nyugalmat és békét árasztott, beterítve az egész szobát.
A mennyezet petróleumlámpája körül kis legyek rótták végnélküli körtáncukat, egyik-másik másodpercekre megpihenve a megdrótozott lámpakar tekervényein.
Az ablakocska feletti sarokban hálójában ült a sovány pók, vágyakozva-reménykedve figyelte a repkedő bogarakat, százszor is végigélve gondolatban, hálójába keveredik az egyik, és akkor ő mit fog csinálni.
Tudta, a legyek végtelenül buták, de sosem fogják azért megszakítani örökös táncukat, hogy a sötét sarokba szálljanak az ő hálójába. Azzal is tisztában volt, a reményt sosem szabad feladni. Ezért várt.
A dupla ágynak, már nagyon régen csak a fele volt megvetve. Mindig itt feküdt, fekete fejkendőben és számtalan alsószoknyájában, mert az elnyűtt csíkos dunyha alatt állandóan fázott.
Napjában egyszer szomszédasszonya hozott neki egy zöld cserépcsuporban levest. Nem is kívánt egy nap többet enni.
Hátán feküdt összekulcsolt kezekkel, tágranyitott szemekkel nézte a plafon szúvas gerendáit. Az álló időben végtelennek tűnt a csend. Gyakran hallatszott az egerek szűnni nem akaró motozása-a vályogfalban laktak - de nem zavarták egymás köreit. Őt nem háborgatták e csendes megbúvó élet hangjai, a pók arra sem fordult, túl nagy falat lett volna egy hatalmas egér.
Emlékei éjszaka látogatták. Az elviselhetetlenül hosszúra nyúló sötétségben egyre nehezebben akart megérkezni a reggel elpárologtatva az éjszaka árnyait.
Egyik nap pontosan olyanra sikeredett mint a másik. Nézte a plafont, és nem gondolt semmire. Akik hozzá tartoztak már eltűntek régen, jószerivel arcukra, hangjukra sem emlékezett. Nem zavarta a felismerés, már nem érdekelte. Ami volt - elmúlt. Olyan távolinak tűnt minden, mint a megsem történt. Talán csak mesélte egyszer neki valaki. Már semmiben sem volt biztos.
Kicsit tartott az éjszakai álmatlan semmibenézés hosszú óráitól-de akkor is várt -mert ha röviden is-de mindig ugyanarról álmodott.
Tompa hajnali fényben egy pipacsos mezőn állt, az égből sűrűn hullott sokmillió fehér virágszirom. Bódító illata átjárta egész testét, betakarta lelkét, lágyan simogató érintéseik felejthetetlen gyönyörérzetet hagyva emlékezetében.
Az élménytől kisimult, fiatalnak és boldognak érezte magát, visszanyerte hitét és önbizalmát, tudta, még minden előtte van, őt várja és neki integet, hívogatón-ígéretekkel teli, kedvesen.
Átjárta a rajongás-a mindenbe vetett hit-valós életének eufórikus diadala.
Ez a folyton ismétlődő álom adta neki a létezés értelmét. Két éjszaka között, türelmesen és izgatottan várta a következőt.
Feltűnt neki, újabban egyre erősebb és sűrűbb a sziromeső, halk illatos szellő is borzolni kezdi ismét szőke hullámos haját, és egyre nagyobb az őt körülvevő pipacstenger. Az egész álom felemelő volt és gyönyörű.
Egyik reggel felrázta magát bódultságából. Valami türelmetlen izgalomféle vett rajta erőt. Melegített a spóheron vizet, előkereste a sufniból a nagy lavórt, gondosan megfürdött. Ősz haját pompás kontyba fésülte, tiszta fejkendőt kötött, friss alsószoknyába bujt, úgy feküdt vissza ágyába a tiszta-ropogós ágyneműbe.
Várta az éjszakát, az álmot.
Ráérős nehezen érkezett a sötétség, aztán jött a bódulat, minden eltűnt, csak a pipacsos rét volt, és ő.
Most a várt szellő helyett erős szél támadt, az ömlő fehér szirmok szinte átláthatatlan sűrűségben gomolyogtak a vad orkánban, testét a szirmok gyorsan befedték és átölelték - már nem látott szinte semmit-hirtelen eltűnt talpa alól a rét.
Látni vélte a falut, benne kis házát, minek ajtaja és ablakszárnyai úgy csapkodtak, mintha neki integetnének.
Madárként szárnyalt a táj felett egyre magasabbra és magasabbra, látta a folyókat, távoli erdőket és falvakat, egész lelke ujjongott - énekelt.
Soha ennyire szabadnak és élőnek nem érezte magát.
A hajnal megérkezett, mint szokott. A pók meglepetten nézte az üres ágyat, el nem tudta képzelni, lakótársa hol lehet.

Kapolyi György

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Abszurd
· Kategória: Novella
· Írta: kapolyi.gyorgy
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 211
Regisztrált: 2
Kereső robot: 32
Összes: 245
Jelenlévők:
 · arttur
 · oprae


Page generated in 0.4315 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz