"… A szörnyű szél hajamba tép, s elszakít kapaszkodómtól, szeretteimtől. Haldoklom. A földhöz vág, majd ismét életet lehel belém és táncba visz., hiába is ellenkeznék. Színem már fakó, s én kétségbeesetten kaparok a földön életemért…"
Az én kedvenc évszakom a tavasz, a virágba borító, a világra gyönyört hozó, mégis az őszről fogok írni. Ez számomra a legborzasztóbb évszak. Úgy gondolom fiatal vagyok még a halálhoz, de tudom Isten magához fog hívni nem is sokára. Már el is kezdődött.
A szörnyű szél hajamba tép, s elszakít kapaszkodómtól, szeretteimtől. Haldoklom. A földhöz vág, majd ismét életet lehel belém és táncba visz., hiába is ellenkeznék. Színem már fakó, s én kétségbeesetten kaparok a földön életemért. De ő kinevet, gonosz szemével szememet bünteti, és már lábát érzem oldalamban. Hányattatásaimnak lassan végeszakad. Most csend és sötétség. Még valahonnan messziről hallom gonosz süvöltését, de már érzem nem bánthat.
Minden porcikám sajog, de kinyitom a szemem. Isten mennyei kertjében születtem újjá. Itt már nincs viharos szél, csak a kacér szellő simogatja arcom. Csend, béke, nyugalom honol szívemben, hogy az Úr azt az életet adta nekem vissza, gyengédebb körülményekkel, mint ami az életemben volt. Ismét fán ülő falevél vagyok, de itt már nem kell félnem semmitől.