Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Fény

, 411 olvasás, quentin , 16 hozzászólás

Halál

Ültem a parton és a dagályt vártam. Sötét volt, hűvös szellő játszott a part i fák lelógó leveleivel.
-Talán ma – kezdődött el bennem a mondat. Nagyon mélyről felkúszott egy érzés, hogy megérintette a talpam a dagály, de talán a sötét miatt – mégsem éreztem igazán.

Már elég régóta elveszítettem és vártam hogy majd partra veti a víz. Most mondhatnám, hogy aggódtam érte, de ez nem lenne igaz. Be kellett mennie, ez végül is érthető. Vihar volt aznap, régesrég, amikor úszni kezdett – versenyfélét.

-Nem vállalom - mondta a lány
-Ezt így nem lehet és nem szabad – fűzte hozzá, aztán felolvasztotta benne a jeget valami fura mód gyengéden lüktető fény és ő megadta magát az érzésnek.
-Nem vállalhatom – gondolta a lány és elfelejtette elraktározni a fényt.
Mikor legközelebb találkoztak meg is mondta a fiúnak:
-Vége van. Aztán mégis feltört belőle a saját fénye és pont olyan színekből állt, hogy a fiú színeivel keveredve szivárványt alkottak.
-Nem vállalhatod – mondták a lánynak és ő megpróbált ellenállni nekik.
Egymásba gabalyodtak a fények és szférán túli zene is szólt attól, ahogy együtt voltak, de a lány nem veszett el a fényben és a zenében. Félt.
-Majd egyszer mondta a fiúnak – ha lehet.
-Amikor lehet – egészítette ki – de legközelebb megint együtt szikráztak és elbújt a nap, mert nem vállalta a versenyt velük.
-Nem és nem – súgták a gondolatok a lánynak.
-Még nem, most nem, de talán és akkor igazából és akkor majd nagyon. – gondolta.
A fényt megkérte arra: távozzon belőle. Aztán mégsem.
– Maradj még – suttogta a fénynek és a fény maradt. De ekkor már nem volt meg minden színe és már nem volt forró és nem szikrázott. Szép volt és melegítette benntről és vitatkozott a hangokkal. Eleinte a hangok győztek aztán mindenki veszített. Legalábbis nagyon így tűnt.
-Menj el – suttogta a lány a fénynek. Kevesen tudják és a lány is csak érzi hogy a fényből egész keveset látunk. Az, ami nem látszik átalakította a lányt. Elfeledte, hogy évekkel korábban elhatározta: nem akar majd soha gyermeket, nem akar családot és nem akarja megélni, hogy milyen kendőzetlenül vállalnia és elveszítenie magát a másikért, a másikban.
A dacot elmulasztotta a fényt, mert csak az maradhatott meg benne, ami szép.
Sugárzóan, őszintén és kristálytisztán szép.


Megláttam a testet. Kiféle sodorta a víz. Nem mozgott de ez érthető – ezt a vihart nem lehet kibírni.
Arra gondoltam megérintek majd valakit, hogy gondoskodjon róla: temessék el.
Körülnéztem, de senki sem volt a parton, akinek jelezhettem volna.

Múlni kezdett a dagály, most már nem sodorhatja vissza.
Közelebb mozdultam: szomorú voltam, mert azért belül halványan talán mégis azt reméltem él még és rossz volt látni, hogy fekszik élettelenül.
Feküdt a vízben és a csapdosó hullámoktól időnként arrébb mozdult. Figyelni kezdtem.
Egész közel értem hozzá.
Csaknem hozzáértem amikor kinyitotta a szemét.

-Ugye sikerült? – kérdezte azonnal.
-Neki igen – válaszoltam. - De Te! Gyalázatosan nézel ki, azt hittem halott vagy.
-Ó, tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. – mondta a ku*afi és mosolygott hozzá.
-Már megint nem tartalékoltál a visszaútra, igaz?
Bágyadtan bólintott és régen látott öröm öntötte el az arcát.
Meg kell állapítsam: bírom ezt a krapekot. – gondoltam miközben minden összevissza kavargott bennem.
-Most mi legyen? – kérdeztem tőle.
Alig töprengett egy kicsit, kérőn rám nézett és azzal a végtelenül szemtelen, csibészes magabiztosságával, megjátszott esdekléssel a hangjában azt válaszolta:
-Visszabújnál egy ilyen kelekótyába…

Megjegyzés: Az Ugrás epilógusa

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Halál
· Kategória: Novella
· Írta: quentin
· Jóváhagyta: Medve Zsolt

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 170
Regisztrált: 0
Kereső robot: 30
Összes: 200

Page generated in 0.1438 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz