Volt egyszer egy kis levél, ücsörgött egy ágacskán. De nem a fa tetején, nem is a szélén. Nem volt ő kirívó vagy különleges, csak egy egyszerű nyírfalevél.
S hogy mit csinált ez a levél?
Kora hajnalban a nap sugarait szórta szét, nyári esőben, őszi ködben remegett a picurka ágon, de tudta jól… jól tudta, hogy eljön a hajnal és felkel a napocska. Keményebb tépázóbb szelek süvítettek közte és társai között. De a levél boldog volt… Boldog mert újra meg újra eljött a napocska…
Kedves napszaknak tekintette… a mélabús alkonyat utolsó mélybíbor fényét is, de neki a hajnal első szikrája többet jelentett, mert mindig valami kezdetet jelentett számára. Elérkezett az ősz, társai színesebbnél színesebb ruhába öltöztek. Mindenki az alkonyatra akar hasonlítani, ami ezernyi arculatával jelképezi az elmúlást… De a mi levelünk még zöldebb… még nyersebb… még sárgább… és végül aranysárgább lett. Nem tűnt ki oly nagyon a többiek közül, de belül érezte, hogy másabb, mint a többi levél. A tél derekán meg-megadták magukat a társai a fagynak, a ködnek, a zúzmarának… De ez a levél dacolt a cudar hidegel. Dölyfösen kitartott ágacskáján… Bátor volt, s kitartott akármekkora szél süvített is el mellete. Csak pityergett az ágon magányosan, és várta a hajnalt… amely elérkezett újra meg újra, de nem volt olyan, mint rég… Még fényesebb lett, hisz társai eddig csak hunyorításnyit engedtek neki. Még sem volt ugyanaz… Egyedül nem… Így a kislevél bevégezte sorsát… Aranybarna rozsdás szőnyegen utolsónak halt el…
És megmaradt egy cseppnyi hajnalnak.
Online látogatók:
Látogató: 62
Regisztrált: 4
Kereső robot: 15 
Összes: 81
Jelenlévők:
