Búcsú van. Nem kell kérem fellélegezni, nem az AMF-től búcsúzom. Dehogyis.! Nincs nektek ekkora szerencsétek…:)
A búcsú olyan rendezvény, ahol mézeskalács szívet lehet venni. Törökmézet és vásárfiát, trombitát, valamint egyéb csoda dolgokat. A település, ahol élek híres a búcsújáról. Réges-régi hagyomány hogy szeptember legvégén, vagy ha átlóg a hétvége, akkor október legelején van a búcsú. Sok mutatványos is van, mindenféle jobbra-balra fel és lefelé forgó izék is vannak és mindegyik tulajdonosa úgy érzi kötelességének, hogy olyan hangosan szolgáltassa a zenét ahogy bírja. Persze nem ugyanazt a zenét, hanem sokfélét. Kakofónia – így hívják, de valamiért mindenki elviseli, a gyerekek meg aztán pláne.
Nekem is van kettő, olyan szépek, hogy minden nap, amikor sokat vagyok velük megfogalmazódik bennem: ez volt a legszebb nap az életemben.
Ebből abszolút következik hogy ma én is kivittem a lurkókákat a búcsúba. Olyan jó volt látni, hogy még mindig élvezik, még mindig csillog a szemük és még mindig a gyermekkörhinta az, ami a szívük vágya. Fel is ültek egymás után háromra. Szülő fizet, ez is oké. Szolgáltató néz, halványan mosolyog. Ez is oké. Szolgáltató néz, mosolyog. Ez oké. Következő szolgáltató is néz – és ez is mosolyog. Biztos hogy minden oké?
Aztán rájöttem, mit néznek. Az elefánt és a mutatványosok ezek szerint nehezen felejtenek.
2000-ben volt a Millenium. Az ezeréves államiság ünnepe. Öltöztessük fel a szívünket ünneplőbe – mondták a fennköltebbek. A gyakorlatiasak pedig ötleteltek, hogy mivel tudnának hozzájárulni az ország nagy ünnepéhez. Mi is gondolkodtunk rajta és ki is találtuk, hogy megszüntetünk egy szégyenteljes hiányosságot. Ennek az országnak sok nagy királya volt. Remek, bátor emberek, akik sorsfordító időkben oldottak meg számtalan nehéz feladatot. Majd mindegyikük szobrok sorát kapta érte az utókortól. Van, akinek szinte minden városban van szobra. Valamely megfoghatatlan oknál fogva hős (Kun) László királyunknak nem volt szobra. Se kicsi, se nagy se mell, se lovas. Sehol. Pedig az a gyerekember 15 évesen az első emberként védte a hazát a morvamezei csatában és még győzött is. Nem emlegetik ezt sokszor, valamiért elsikkadni látszott ez a történelmi hőstett, pedig ha akkor a csehek bejönnek, lehet, hogy most nincs is hazánk.
A szobor kell, ezt eldöntöttük. Hogy miért nálunk? A települést ugyan Kiskunlacházának hívják, nevét így kaphatta volna akár valóban a kun Lászlóról is, de nem. /és itt nem illik ám találgatni, hogy akkor azért lett László szobor, mert én is az vagyok – ekkora egóm tényleg nincsen/. Azért volt helyi kötődése a királynak, így nekiláttunk. /Szerintem sokan nem tudjátok én jegyzőként dolgoztam a településen/ Szóval ki is derült, hogy egy ilyen méretű szobor, bronzból kábé nyolcmillió forint.
Pénz nem számít -mondtuk, mert mi már az ötletelés pillanatában is tudtuk, hogy pénzünk az egy szál se.
Volt itt a 90-es évek elején egy "remek" csapat az önkormányzatnál, azok jó előre megoldották, hogy a falunak csak adóssága legyen. Ha hiszitek, ha nem 3 millió dollár hitelt vettek fel csatornaépítésre – volt olyan felelős vezető, aki állítólag azt mondta: Az USA a csőd felé tart a dollár árfolyama esni fog. 36 forinton vették fel a dollárt – asszem no comment.
Szóval pénz az nincs, kassza mínuszban, hitelt se kapunk. A szobor meg kell. Emlékezni kell, annak a csodálatos embernek az emléke megérdemli.
Nos ekkor tanultam meg csúnyán nézni.
És szépen kérni is. Nem csak én, még néhány települési vezető is. Ennek az lett az eredménye, hogy a szobor ára lement a fele alá és hogy, hogy nem jelentkezett egy sereg önkéntes adakozó
A lényeg a lényeg: a művész úr teljesen ingyen vállalta a szobor elkészítését, az alapanyagot is olcsón szerezte be és a helyét is megtaláltuk a szobornak. Szemben a Művelődési Házzal. Elkészült a terv, lesz hozzá emelvény, talpazat, körbe virágok, szóval minden, ami kell.
Nos itt kezdődtek a nehézségek.
Addig, amíg nem nagyon bíztak a dologban mindig minden klappolt. Amikor már látszott az alagút vége, akkor jelentkezett például egy ember, aki szerint László orra nagy. Már majdnem akkora, mint Mátyásé. A művész úr, a drága rezzenéstelen arccal vette tudomásul, hogy lenagyorrúzták a szobrát.
-Oké lefaragunk belőle – mondta és tehette, mert még csak a "negatív" volt meg.
"Nyújtsd a kisujjadat, letépik a karodat" – tartja a mondás. Ez annyira így volt hogy, nagyon /mindenesetre biztos nem kicsit…
Más lett a ruhája, a tekintete, a sapkája, a kardja és így tovább. Szóval a jól és rosszabbul képzett történészek kitalálták Lászlót, de lőn csoda – időben elkészült. Addigra már mindenki tudta, hogy lesz Lászlónak szobra és nagyrészt örültek. No nem mindenki, dehogyis!
Volt például, aki megkérdezte:
-Hogy lehetünk ilyen hülyék? Szobor lesz, oszt két hét múlva ellopják majd a rézé’!
Gondoltam gyorsan elejét veszem itt az ilyen irányú ötletelésnek, mert azt hiszem sokáig lógatnám az orromat, ha tényleg ilyenre vetemednének, ezért aztán rezzenéstelen arccal közöltem az illető hölggyel, hogy Lászlót aztán tuti nem, mert az őrizve lesz, nem is akárhogyan! No elkerekedett ám a szeme. Én meg közel hajolva hozzá a fülébe súgtam.
-Neked elmondom, mert tudom, hogy senkinek nem adod tovább /születése óta ő volt a falu hírmondója, szerintem főállásban csinálta, amíg be nem jöttek a kereskedelmi tévécsatornák./ Szóval a szobor üreges és úgynevezett 4/3 – os, azaz sokkal nagyobb, mint egy élő ember.
No már most a talpazat is üreges, és a kiemelés miatt pont elfér benne az egyik közterület-felügyelő. Ráadásul össze van kötve az üreg és a Műv Házzal egy alagúttal, szóval minden este héttől reggel hétig az egyik közterület-felügyelő benne van a szoborban. Így nem tudják elvinni, mert ha megpróbálják, akkor telefonál a rendőrőrsre, ami 150 méterre van a tértől.
-Érted? Az asszony nézett rám, ráncolta a szemöldökét és csak annyit mondott:
-De okos!
Ez reggel kilenckor volt, délutánra már 2 ügyvéd jelentkezett, hogy vállalja a munkajogi perben a Közterület felügyelők védelmét – ingyen, mert ez azért mégiscsak szemétség.
Mi meg délután munkaképtelen állapotba kerültünk a röhögéstől.
Teltek-múltak a napok, közelgett az avató ünnepség, megérkezett a szobor is.
Felállították, letakarták, a kis csipet csapat meg dolgozott a környékén piszkosul. /Az alpolgármester például az avatás napján még hajnalban a kis bobcat-en planírozta a földet, mert pénzért senki nem dolgozik ugyan, de megszállottak mindig vannak. A kiültetendő virágokat kölcsönkértük ládástól az egyik helyi virágkertészettől és délutánra eljött a várva várt pillanat. Jött államtitkár, miniszter, egyházi méltóságból több is, országgyűlési képviselőből, egyetemi tanárból pedig szerintem egy busznyi. A legegyszerűbben úgy összegezhetném: mindenki ott volt aki számít. De ami még ennél is fontosabb: teljesen tele volt a Művelődési Ház és a környék is a települési lakóinkkal, akik átérezték ezt a pillanatot. Körülbelül 2000 ember volt jelen. Bennt zajlott az ünnepi műsör, szerény személyem a legjobb, egyben egyetlenegy szokingjában feszített igen nyalkán és már csak néhány kellemes és végtelenül nyugodt, valamint fennkölt percre voltunk az előadások végétől, hogy aztán pár perc múlva a téren leleplezhessük a szobrot. Ekkor hallottam meg a hangot.
-Pszt! /ennyi volt csak és én mint rendesen képzett kisgóré pontosan tudtam hogy ez nem annyira nagyon jelent jót. Ismeretlen ember volt, rám nézett és azt mondta:
-Búcsú!
/ni gondoltam ez is jókor emlékeztet rá, hogy mi lesz az esti program és azt tippelem nagyon bugyuta arckifejezésben összegeződött az, hogy mit gondolok az időzítési képességéről./ Mellém mutatott – ott a polgármester ült és megint mondta, hogy -búcsú. Oldalba böktem a górét mondom neki /csak hozzáfűzöm hogy valami abszolút az alkalomhoz illő nagyon szép prózát hallgattunk épp Kossuth díjas művész interpretálásában/ egyben mutatom az embert a hátunk mögött:
-Búcsú!
Szegény főnök. A homlokára csapott, -de akkorát, hogy az érdemes művész elakadt a versmondásban- és homályos tekintettel, végletekig kétségbe esve azt mondta nekem:
-Búcsú!
Egyéb körülmények között ezen már önmagában is sokat röhögnék mert nagyon odáig meg vissza vagyok az angol humortól de nem értettem.
Mindenesetre a főnök közölte velem, hogy oldjam meg mert ez oltári blamázs lesz.
Gondoltam jobb, ha nem kérdezek semmit, mert még kiderül itt mindenki számára, hogy retardált vagyok.
Határozottan bólintottam és kiosontam a teremből.
A probléma konkrét mibenlétére kinnt azért már elég hamar rájöttem. A tér mögött, a parkon túl egy utcányi távolságban javában tartott a búcsú. A Műv Ház előtt a Magyar Köztársaság Tűzoltó Fúvószenekara hangolt éppen. Ők mintegy 8 perc múlva amikor a Miniszter és a teljes csapat elfoglalja a helyét a pódiumon elkezdik játszani a himnuszt, majd kicsivel később a szózatot is. Ez önmagában pont megfelelő eljárás szoboravatás alkalmából de némiképp zavaró körülmény, hogy ki tudja hány megawatt hangerővel a cseppet sem távolból idedübörög a Matyi és a Hegedűs: sej ribizli piros bicikli című száma, valamint az ismeretlen magyar népdalból képzett Kombiné, kombiné, a csipkés kombiné, ha megvadulok szétszaggatom én. strófájú nóta lakodalmas rock verziója. Emellett megtudhatjuk, hogy a szerelem dalával elindult Emmanuel /ledobva láncait – aminél aztán fényesebb a kard… De hogy ennél fényesebb bukás régóta nem volt az biztos. Kivéve, ha intézkedek.
-Rohanás közben kezdtem el telefonálni rohanva hívtam a közterület felügyelőket és a rendőröket. Ilyen hülye helyzet aztán tényleg csak Rejtőnél fordul elő- gondoltam, főleg mikor országos rekordokat megdöntve megérkeztem a Búcsú színhelyére. Az első delikvens nagyon hamar megértette hogy mizu, a mondatot se kellett végigmondanom már levette a hangot a tizedére. A második okoskodni kezdett, hogy nem jönnek így se a kuncsaftok. Ennek elhadartam, hogy mindenki az avatáson van és addig úgyse kezdenek amíg itt zűrzavar van /ez nem volt igaz, mert a Miniszternek aznap délután még 2 jelenése volt/ A negyedik kezdett el okoskodni. Szép, nagydarab ember volt, olyan 140 kilót saccolnék. Őt nem érdekli, kifizette a helypénzt – mondta baromi goromba arccal és be akarta húzni az ajtót.
Nem kellett volna ezt tennie! Az ember és a dobberman genetikailag nagyon közel áll egymáshoz ezt én azóta tudom és Ő is, mert amikor vicsorogva és az ínyemet felhúzva közöltem vele, hogy most elharapom a torkát, akkor sejthette hogy az a hatvankilós szmokingos krapek csak kívülről látszik embernek. Egy liter vizet kiválasztott a homlokán rémületében és lehúzta a potmétert, aztán a kezét is fölemelte megadólag. Mire az ötödikhez értem elhallgatott a zene, körbeadták a hírt. Visszafelé futva hívtam a rendőröket és kértem, hogy ha megérkeztek maradjanak, amíg nem szólok és ha kell, az életük árán is tartsák a hangerőt.
7 perc 50 másodperc alatt végeztem, de persze vissza már nem értem időben. Csapzottan, lihegve és fújtatva hallgattam meg a himnuszt. A környéken lévő ismerősök meg hüledeztek, hogy jegyző létemre lekésem a műsort. Azért annyi eszem volt, hogy nem kezdtem el magyarázni nekik: Tudjátok, a búcsú…
Húsz perc múlva üres volt a tér, addigra kihevertem "Zalán futását", félmosollyal az orrom alatt tudomásul vettem, hogy a polgármester szerint: "Simán lement, Laci, ugye?" és nézegetni kezdtem a szobrot. A szobromat, a szobrunkat, annak a rég halott bátor embernek az egyetlen szobrát. Épp az orrát nézegettem és mosolyogtam, amikor 2 vadidegen negyven év körüli férfi állt meg nem sokkal mellettem. Egy ideig nézegették ők is, aztán az egyik odalépett a szoborhoz és kocogtatni kezdte a talpazatot.
-Szerinted elfér benne? – kérdezte társától.
-Biztos forrásból tudom – válaszolta amaz…
|
Online látogatók:
Látogató: 63
Regisztrált: 2
Kereső robot: 18 
Összes: 83
Jelenlévők:
