Összetett kézzel imát rebegve
templomba térdel vacog remegve,
kiket szeretett már rég elhagyták
Istentisztelet ad majd megnyugvást.
Ha haza indul nyugodt a lelke
arca kisimul még jó a kedve,
magányos háza ajtója zárva
a lelkét rázza fájó magánya.
Asztalhoz ülve sóhaja repül
megözvegyülve, árván, egyedül,
régi napokat idéz magában
drága halottak emléke árad.
Fájó emlékek szivet gyötörnek
halvány szemében gyűlnek a könnyek,
remegő kézzel gyertyákat keres
lebegő fények adnak meleget.
A félhomályban árnyékok nyúlnak
csendes magányban ébred a tudat,
Isten rendelte igy el a sorsom
ezért keresztem nehéz, de hordom.
Tudom, hogy egyszer, ha jön az óra
elvezet engem egy szép hajóra,
boldogok leszünk, majd messze innen
együtt evezünk szeretteimmel.
A magas égen csillagok között
vár rám új élet és ezer öröm,
akik elhagytak várnak ott engem
és a magánynak vége lesz egyszer.
Bármit hoz a sors el kell viselnem
szépet, bánatot vagy nagy keservet,
öregszem lassan múlnak az évek
ha eljön a nap nyugodni térek.
Ezért imámba hozzá kiáltok
bűneim bánva elébe állok,
Istenem akkor átölel engem
minden bánatom ott elfelejtem.
2oo7. o9.22.