Azt mondom az Istennek,
várjon! Várja meg, míg eldöntöm,
mit akarok…
Meg sem kérdezem,
ő mit szeretne velem,
bálvány-magam imádom…
Előbb eszem, aztán kérem
(ha még kérném…!)
tőle a mindennapit…
Nem mosolyog rajtam,
pedig ismeri betéve
szánalmasságom
pontjait "átólcettig"…
Vaskos vagy, Uram, mint
a könyved, de érzékeny is,
akár az azt alkotó
finom, vékony lapocskák!
Köszönöm a húst,
ami megtanított
dadogni e szépbeszéd-versenyen
s hogy hagyod végigrobogni
bennem mindazt a romlást,
amit különben megvetsz
(tudom, nem engem, de azt is,
hogy a kettő
el nem választható…)!
Magamat zálogul kaptam,
mint mindenki más,
de nem törekszem kiváltani,
kitől kérdezzem, milyen
értékű fillért vigyek?
Szépen vetetted el
a csillagmagvakat,
folyton figyelem,
miként csíráznak az éj
szurkos humuszán.
Köszönöm!
(Az öröklét azoké,
akik nem köpnek
vissza anyjuk
méhébe!)