Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Szivárványszín Summerdale - 5. Kusza szálak végjátéka

, 478 olvasás, Dori , 1 hozzászólás

Ezerszín

V.
(Augusztus hava)

Kusza szálak végjátéka
avagy a mesélő néha személytelen, de mégis mindent megmagyaráz


Catherine Saint-Claire volt a legmakacsabb teremtés a földön, legalábbis anyja így tartotta. Summerdale többi lakosa leginkább más jelzőket használt a tizennyolc éves lányra. Volt aki csodálta, volt aki undorodott tőle. Meg kell hagyni, utóbbi csoporthoz tartoztak többen. Sokaknál húzta ki a gyufát szemérmetlenségével és szemtelenségével, de mégis, a lelke mélyén nem volt rossz lány. Egyszerűen csak vágyott arra, hogy rá figyeljen a világ, s bár az eszköztára hibás volt, a céljaival sokan egyet tudtak érteni. Már akik látták benne az embert is a csinos külső és a vipera szavak mögött.

Nap Égető Ereje látta Catherineben az embert, s szerette is. Úgy, ahogy férfi nőt szerethet, sőt, talán annál még jobban. Soha nem mondta ki, de mindig ott volt Catherine mellett, ha a lánynak szüksége volt rá. Nem érezte tehernek, hogy mindent megtett, amire a szeszélyes Saint-Claire kisasszony “ kérte", s nem adott igazat azoknak, aki azt sulykolták belé, hogy Cat csak kihasználja.

Valójában tudta, hogy semmi nem lehet köztük, aminek emberi érzelmekhez van köze. Nem voltak barátok, sem szerelmek. Catherine kihasználta, ugráltatta és rángatta, mint egy bábot, s ezzel Nap Égető Ereje teljes mértékben tisztában volt. De nem érdekelte, mert látta az embert a burok mögött és megfogadta, hogyha soha nem tudja előcsalogatni onnan, akkor is örökké hinni fogja, hogy egyszer, talán egy következő életükben sikerülhet az, ami Summerdale porában soha.

Elmondhatatlan fájdalom égett lelkében, amint a fák mögött álldogált, s nézte a feketébe öltözött embereket a sír körül. Callahan atya beszédének foszlányai eljutottak hozzá is, s könnyeket csaltak szemébe. Marie Saint-Claire megtiltotta, hogy “ a gyilkos" is jelen legyen a temetési szertartáson, ezért Nap Égető Ereje csak a fák közül vehetett búcsút attól a lánytól, akit minden hibája ellenére szeretett.

Nem gyűlölte Catet a hazugságáért. Megértette, hogy nem volt más választása, elvégre nem mondhatta meg anyjának, hogy William Sutherlandé volt a gyerek, akit elvetetett. Többek között William és Rose házasságát is megpróbálta ezzel megvédeni, mindamellett, hogy magát is ki akarta mosni egy házasságtörésben való asszisztálás bűne alól. Egyszerű és kézenfekvő volt azt mondania, hogy Robert Dumas a gyermek apja, s azért vetette el, mert a fiú nem akarta elvenni feleségül. Valójában viszont el sem vehette volna, így a történet teljesen sánta volt, de ahhoz éppen elég stabil, hogy Marie Saint-Claire még inkább meggyűlölje “ az indián fattyat" - ahogy ő nevezte őt - és ne engedje, hogy a temetés közelébe jöjjön. Ő volt az egyetlen a Dumas családból, akinek tilos volt megjelennie. Szellemsóhajt el kellett tűrnie, mert ő talált rá Catherinere, amikor összeesett az utca porában, s Tisztelendő Tisztaságnak is illendőségből helyet kellett engednie a sír mellett gyászolók között, ugyanis az indián nő volt az, ki megpróbálta megmenteni Catherinet. Sajnos még neki és az imáinak sem sikerült visszahozni az életbe a lányt. A vérfertőzés és az el nem álló vérzés minden gyógyfűnél és imánál nagyobb hatalmú volt.

- Jézus Krisztus feltámadás és az élet, aki hisz őbenne, ha meghal is él!

Colin Callahan atya ezekkel a szavakkal fejezte be gyászbeszédét. A gyászolók között többen felzokogtak.

Groteszk dolog valaki másnak a temetésén az embernek a saját halálán gondolkodni, de mégis, volt akinek eszébe jutott ilyesmi. William nem állt a gyászolók között, sokkal inkább távol állt tőlük, épp annyira, mint Nap Égető Ereje, csak ő nem a fák között, hanem jól látható helyen. Első gondolata az volt, hogy szívesebben feküdne Catherine helyén, de ez a gondolat merő önzésből született meg elméjében. Saját, tönkrement családját akarta ezzel megóvni, megmenteni. És igen, a bajok elől könnyebb a sírba vágyni, mint megoldani őket. Tudta jól, csak nem tett semmit annak érdekében, hogy javítson a helyzeten. Csak a gyászbeszéd végére értette meg, hogy mit kell tennie.

- Menj haza, ostoba! Rose mellett van a te otthonod, s nem a föld alatt!

Mormolta az orra elé, majd sarkon fordult, s megindult a ház felé, ahol egykor még boldogan élt feleségével és három gyerekével, s ahol eztán is boldogan akar élni. Mindent meg akar tenni azért, hogy ez így is legyen.

A sír mellett mozgolódás támadt, mikor Oliver Callahan és még két templomszolga megkezdte a sírgödör betemetését. Részvétnyilvánítások vették kezdetüket, s ki-ki fogadta is őket, saját lelki erejének és viselkedési szokásainak tükrében. Szellemsóhaj nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Legszívesebben megölelte volna az előtte álló Scottot, s a fülébe suttogott volna egy-két vigasztaló szót, de nem merte megtenni mindezt a fiú családjának jelenlétében. Így hát inkább csak gyengéden megérintette a fiú vállát, jelezve ezzel, hogy a háta mögött áll, s hozzá kíván szólni.

- Részvétem… - kezdte a mondatot, mikor Scott odafordult felé, de beléfagyott a többi szó, mikor borzongatóan ismerős énekhangot hallott az erdő felől.

Zuhog az eső, belefárad az égbolt,
Sötét a világ, árnyak futnak feléd,
Jókedv és öröm, boldog nevetés rég volt.
Lesz-e napsugár egyszer még?


Szellemsóhaj összeszorított ajkakkal fordult a hang irányába, nyakát akaratlanul is beljebb húzta vállai közé, várva Marie Saint-Claire hangos kiabálását, mellyel bátyját illeti majd. De semmi kifakadás nem törte meg a szomorú dallamot. gyászolók között, mintha megállt volna az idő. Csak Nap Égető Ereje mozgott, ahogy léptenként egyre közelebb ért a sírhoz, s végül le nem guggolt a fejfa mellé, megsimítva azt. Tisztán és mély szomorúsággal szólt az ősi dal, melyet életre keltett hangszálaival, s olybá unt, mintha valami varázslat lenne a kiénekelt szavakban. Mintha az ármány megszűnt volna létezni arra a néhány versszaknyi időre, míg a szomorúszép félig-ima, félig-gyászdal szólt.

Évek óta már csak a mennydörgést hallod,
Fellegek hadát semmi nem tépi szét,
Szomorú szemed fel az ég felé tartod,
Lesz-e napsugár egyszer még?


Nap Égető Erejének hangja egy pillanatra sem csuklott el, mindannak ellenére, hogy fátyolosak voltak szemei. Nem sírt, tudta, hogy nem engedheti meg magának. Nem az ő tiszte megsiratni Catherinet, elvégre ő csak egy "gyilkos" ezeknek az embereknek a szemében. Nem akart megbocsátást szerezni a dallal, egyszerűen csak azt akarta, hogy Catherine tudja, hogy milyen nyomot hagyott benne, s a világban.

Hull az eső, meddig még?
Mikor áll már el?
Süvít a szél, meddig még?
Jajj, senki sem felel.


Minden olyan hirtelen történt. Azzal egy időben, ahogy Nap Égető Ereje a fejfához lépett, s Oliverék abbahagyták a lapátolást, Marie Saint-Claire tekintete is megváltozott. Eltűnt belőle a ridegség, s nem maradt más, csak a csupasz fájdalom. Egy anya fájdalma, aki elveszítette gyermekét, s vele együtt hite egy darabját. Elmúlt az erő, amit a nyakában függő, ezüst feszület adott neki, éppen akkor, mikor ráébredt, hogy Catherine miatta lett olyan, amilyen, s ha nem úgy viselkedik anyaként az ismeretlen ismerősökkel, ahogy viselkedett, akkor a lánya tán észreveszi, hogy vannak, akik szeretik, s nem tesz semmilyen ostobaságot, ami az életébe kerülhet.

Talán a vihar belefárad, hogy zúgjon,
Talán kiderül ez a vak sötét ég,
Hogyan éljek így, nekem ma kéne tudnom,
Lesz-e napsugár még, úgy ahogy rég?


- Gyere, Marie, menjünk haza.

Paul Saint-Claire átkarolta felesége derekát, s megpróbálta elindítani a hazavezető ösvényen, de Marie megvetette lábát a talajon. Férjére pillantott, s abban a pillanatban megint lyan kemény volt a pillantása, mint az ezeréves sziklák.

- Nem megyek, Paul. Dolgom van itt. Vidd haza a kicsiket… - lélegzetvételnyi szünetet tartott suttogása közben, majd elgyengülten hozzátette azt az egy szót, ami tőle nagyon ritka volt. -… kérlek.

Kéne egy jel, egy kicsi fény,
Uram, ha hallasz, ezt kérdem én rég,
Lesz-e napsugár egyszer még?



Paul bólintott, odalépett öt éves lányához, s vele együtt kézen fogta kilenc éves fiát. Ők még nem értették, hogy mi folyik körülöttük, s ennek Paul rettenetesen örült. Miközben lassan haladtak a faluközponttól nem messze álló házuk felé, Nap Égető Ereje is befejezte a dalt, s a hirtelen támadt csönd fullasztóan telepedett a sír mellett álló, maroknyi csoportra. Hattie, Jack által kísérve indult meg apja és fiatalabb testvérei után, Tisztenedő Tisztaság már előbb visszavonult. A sír mellett a távozni készülő atyán és három segítőjén kívül már csak Marie és Scott Saint-Claire valamint Szellemsóhaj és Nap Égető Ereje állt.

- Elnézését kérem a megjelenésemért. - szólalt meg végül Nap Égető Ereje, mikor visszanyerte hangját. Kitörést várt, átkozódást, de amit kapott, az olyan mélyen megdöbbentette, hogy több szó nem hangzott el ajkairól azon a délutánon. Marie Saint-Claire közel lépett hozzá, s egyszerűen, mintha csak a saját fia lenne, megölelte őt.

- Köszönöm. - szólt, majd elengedte a fiút, s újra kőkeménnyé merevedett arccal sarkon fordult, otthagyva a megdöbbent fiatalokat.

Nap Égető Ereje nem szólt húgáéhoz, csak visszafordult a fejfa felé, s még akkor is ott állt, mikor Scott megfogta Szellemsóhaj kezét. Nem kellett egymáshoz szólniuk, Szellemsóhaj tudta, hogy mire kell gondolnia. Elindultak egy ösvényen, de nem hazafelé. Ugyanarra haladtak, ahol látták együtt Catherinet, s William Sutherlandet. Ugyanarra mentek, ugyanúgy kéz a kézben, de mégis teljesen máshogyan. Szellemsóhaj érezte, ahogy Scott kézszorítása gyengül, s tudta is az okát. Nem kellett oldalt fordítania a fejét ahhoz, hogy lássa a fiú arcán pergő könnyeket. Megállt, ezzel megállította a fiút is, s minden szó nélkül átölelte őt. Csak akkor mozdult újra - s akkor sem magától - amikor Scott az álla alá nyúlt, ezzel késztetve arra, hogy felemelje a fejét.

- Szeretnék valamit mondani neked, Szellemek Sóhaja. Catherinetől azt tanultam, hogy mindig ragadjam meg a pillanatot, s tegyem azt, amihez kedvem van, még akkor is, ha az nem illik ahhoz a helyzethez, melyben adott esetben létezem. Soha nem fogadtam meg a tanácsát, mert úgy tartottam: badarság. De most, hogy ő már nincs, úgy érzem, talán mégis igaza volt.
Szellemsóhaj nem értette, hogy Scott mire akar kilyukadni, de nem kellett sokat gondolkodnia rajta. Ideje sem volt gondolkodni. Csak arra eszmélt fel, hogy Scott ajkai az övéihez érnek, s hogy élete első csókját kapja éppen azon a helyen, ahol hetekkel azelőtt már majdnem része lehetett ilyesmiben. Catherine visszaadta neki a csókot, amit a Williammel való kalandjának észrevételekor Scott elfelejtett. Nem tudta, merjen-e boldog lenni, de azt tudta, hogy igaz a mondás:

Nincs veszteség nyereség nélkül. Legyen bármelyik, bármilyen természetű…

Megjegyzés: A dal szövege a Legelő Hősei című meséből lett kölcsönvéve.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Dori
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 327
Regisztrált: 1
Kereső robot: 29
Összes: 357
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.1996 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz