Száz arcot láttam,
és ezret éltem,
nekem te ne mutasd.
Naív ábrándokkal,
éles önhiteddel,
nekem te ne mondd el.
Hinni valamiben,
bizalommmal élni,
valahol szánlak.
Világod képeit,
szemecskéd fényeit,
egyszer majd elfedik.
Zengő mámorodban,
csökkent kis agyadban,
te ezt még elhiszed?
Néztem a lelkedet,
nem bántva testedet,
Várlak a karomba.
Fent éltél fellegben,
és jártál mennyekben,
úgyis ide zuhansz.
Majd mikor becsapnak,
semmiért feladnak,
véremmel elöntlek.
Te bízol
és hízol
örömtől büszkén.
Várom a napot,
és addig hagyom,
fürödj önmagadban.