Dr. Krasser Péter emlékére
TE, aki azért éltél,
Hogy mások élhessenek;
TE, aki az életedet
A gyógyításnak szentelted.
Oly hamar, hirtelen
Ragadott el
A fekete, a zsarnok halál;
Csak a fejünket kapkodjuk:
Igen: megint itt járt köztünk
a kaszás.
Nélküled már semmi sem ugyanaz,
Némán konganak a zord falak.
Nem csapódik az ajtó,
Jelezvén jöttödet;
Nem látjuk többé arcod,
Amint szélesen ránk nevet,
S mosolyod már a ködbe vesz’.
De önző az ember s elhiszi:
TE már a mennyekből
Próbálsz belénk lelket önteni.
Elhisszük: egy szebb "élet" vár RÁD
Így nem oly’ fájdalmas a hiány.
Búcsúzunk hát Tőled
Szeretett doktorunk
Feledni Téged soha- soha nem fogunk.