Ülök a kisbolygómon.
Rajta mint száz golyónyom,
Ezer seb szája károg,
Hisz’ évek óta várok…
És végül megállt…
Mint ócska medált,
Kihajítottak
Az ál-halottak.
Miért vetettem
A gyáva tettem
Fölé kék eget,
Mit ő festeget…?
Miért? Hogy hamis
Pénzt vessen csakis,
Szám perselyébe?
Ez lett a vége…
Most minden halott.
Tette úgy hatott,
Mint a szélmalom,
Vándor hajnalon;
Hol magányos, vén
S ős ember-én
Szíve megszakad,
Hallva halk szavad.
Ki vagy te? Balga szirén;
Az óceán kék színén
Rám vadászó iszonyat,
Megragadva húsomat?
De már nem hallak téged.
És akárhogy is éget,
Immár minden egyremegy,
Mikor a föld megremeg.
És szívem kicsiny kövén,
Szén-rózsák gyűlnek körém,
Hol magányos éjjelen…
Megszűnik a bús jelen.