Ártatlan kismadár, ha változik a világ
Sólyom lesz rögtön, s élelemért kiált.
Nem látod a határt, egyből akarsz mindent?
Fogalmad sincs, hogy működik itt lent.
Őriznélek sajátomként örökké,
Míg nem változnának gondolataim tőrökké,
Míg bírnám ésszel,
Meghajtva fejem, karjaim erejével.
Oh, mily balgaság téged siratni,
Várni, hogy vérem mikor apad ki.
Úgysem vársz rám, téged nem érdekel,
De várni, hogy vajon mikor érlek el
Szörnyűbb, mint hiányod.
Csak várni, várni halálod hírét…
Vajon egy kutya vagy ember tép szét?
Kinek fogsz ma hinni, drága pillangó?
Ember itt mindenki, egyszerű halandó,
Aki kihasználja a gyengeséget.
Egyszer majd magadtól átlátod,
Megtanulod tisztelni az emberi gonoszságot.
Csak késő ne legyen, el ne veszítsd szárnyad,
Mert fogságban hal meg vágyad,
Hogy igazán szabad lehess.
Testemmel már nem óvhatlak,
Egyet tehetek: magadra hagylak.
Nem ismerlek már, nincs rám szükséged,
Rád nem vonatkoznak evilági törvények,
De itt élsz, ezt ne feledd!