Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Támogatom a vizitdíjat

, 401 olvasás, quentin , 35 hozzászólás

Abszurd

Tudjátok milyen a derült égből villámcsapás? Ez egy hülye kérdés, persze, hogy tudjátok. Dörren egyet, megijedsz, és szevasz.
Szíven üt "szinte" és nyilall.
Azt kell, mondjam, - így este ¾ nyolc körül-, hogy nem dráma. Mert ahogyan annak idején a teljesen fodrász-mentesített zseni is mondta: minden relatív. De most nem szeretnék hosszan időzni a relativitáselméletnél, mert szíven lőttek és nincs sok időm.

Ezért írtam, hogy a derült égből villámcsapás nem dráma. Mert ez sokkal rosszabb. Megijedtem a hangtól, aztán megéreztem, hogy valami mellbevágott. Mire odakaptam, már tiszta vörös lett minden. Hú- mondom magamnak – hogy utálna most a nemecsek, akár nagybetűvel is… Azért egy pillanatra reménykedtem, hogy csak ketchup, esetleg meggyszörp, vagy valami filmes művér, de felfedeztem a golyónyomot az ingemen. Kezdtem rosszul lenni. Körülnéztem, mert hátha valamelyik haver hülye vicce, de nem láttam senkit se. Ennek örültem egy kicsit – mármint, hogy nem vicc, mert őszintén szólva iszonyúan utálom a rossz vicceket és tök mérges lettem volna, ha valaki viccből sziven lő. De nem.

Tényleg nem jó dolog. Olyan nagyon határozottan kellemetlen és még sőt is.
Vagy sőtebb. Ezt nem tudom, mert kicsit elbizonytalanodtam a nyelvtani szabályok tekintetében a vérveszteség miatt. Úgy döntöttem leveszem az ingemet, mert ha jönne ez a nemecsek akkor nem akarok konfrontálódni vele. A nemecsek nem jött és időközben rájöttem arra is, hogy ő egy halott és egyébként is fiktív magánszemély, aki csak egy regényhős. Valamint egy kisgyermek is én pedig egy sportos harminconéves vagyok és ha nem értené, hogy nem önként csatlakoztam a vörösingesekhez akkor jól elnáspángolnám, akkor is, ha influenzás. Egész kezdtem megnyugodni, hogy nem lesz problémás az összeütközésem a kis Ernővel, amikor egyszer csak megjelent egy sápadt férfiember a kezében egy pisztollyal és sírt. Meg elnézést kért, amiért ilyen egy ügyetlen, meg figyelmetlen és ő nem akarta. Rövid ideig néztem ki a fejemből, aztán rájöttem, hogy ez itten biztosan valami önjelölt Gavrilo Princip, aki engem nézett főgórénak.
Mondom is neki: te Gavrilo, ne bőgjél! Most írhatnám, hogy tovább zokogott, de nem, mert hikegett. Azt úgy kell csinálni, hogy állandóan kicsi darab levegőt veszel be a szádon és az orrodon egyszerre és sokszor egymás után, de egyáltalán nem fújod ki. Nem egyszerű és bénán is néz ki felnőtt férfiembernél, ráadásul nem lehet érteni, hogy mit akar beszélni közben a szájával. De ez a Gavrilo állt a kezében és lifegett a kezében a flintája, aztán közben meg hikegett. Amikor beszélt akkor pediglen szótagolva közölte, hogy bűnbocsánatot akar. Tény, hogy jószándékú ember vagyok, például megvettem már télire a madáreleséget a kertbe a téli etetéshez, meg ilyenek, de azért még nem vagyok szent. Ezt mondtam is neki, no és hozzáfűztem, hogy feloldozást szemben a templomban talál. Erre elszaladt.

Jól van. Ezt én állapítottam meg, mert eszembe jutott, hogy hiába van nekem nagy szívem és gyárilag beépített immunrendszerem azért még valamit sürgősen tenni kell az oxigénszállító folyadékom corpusomban való tartása céljából. Igen okos gondolatnak véltem, hogy először is felmérem az okozott károkat. Megnéztem hát a likat. Nem volt nagy, tényleg, - de nekem elég. Aztán tapogatni kezdtem a hátamat, hogy van-e kimenet, de semmi jelét nem találtam.
Hiába, no kemény vagyok, mint a vídia – futott át rajtam a gondolat /nem úgy, mint a golyó!/
Ettől aztán kicsit peckesebbre vettem a figurát járásügyileg. Csak ne mondják már, hogy egyetlen szívlövéstől nekiállok itt gyarapítani az önsajnáló arccal szédelgők táborát. Most, hogy így kellő hangsúlyt fektettem a külsőségekre, kellene valami terv, hogy mit is tegyek ezután, mert azért ahhoz képest amilyen pocsékul voltam a találatnál, nos … még sokkal inkább vagyok. Igazán nem akarok példálózni, de rosszabbul éreztem magam, mint törpe pigmeus a kosárlabdás-válogatáson.

Kellene valami segítség – böktem magam elé és úgy döntöttem némi jajgatással mégis felhívom magamra a jó szándékú és segítőkész emberek figyelmét.
Halkan, disztingváltan jajgatni kezdtem tehát, ügyeltem rá, nehogy túl színpadias legyen, netán felébresszek valakit.
Egy igen kedves arcú idős dáma nézett ki erre egy kapualjból és azt kérdezte, hogy:
-Mi van?
Mondom neki, hogy engem szíven lőttek.
Az old lady arckifejezése egy árnyalattal kevésbé lett barátságos az előző mondatához illeszkedő lakonikus tömörséggel megkérdezte:
-Hogyhogy?
Bizonyosan az én hibám, de kissé ingerültebben reagáltam a tőlem megszokottnál: Most a golyó kaliberére kíváncsi esetleg a röppályára? – förmedtem rá, erre rondán nézett.
-Udvariatlan – mondta a vénasszony.
/nagyon úgy tűnt, hogy nem lép Kazinczy örökébe a nyelvújítás terén/
Segítene? – váltottam én is kivonatolósra és igyekeztem némi kétségbeesést csempészni a hangomba – azt hiszem sikerrel.
-Nem lehet. – mondta, aztán ronda töpörödött pofájával a banya és morfondírozni kezdett. Reméltem, hogy megváltoztatja a véleményét és rövid, haldoklóhoz illő módon azt közöltem, vele, hogy:
Jaaj!
-Megy a barátok közt. – bökte maga elé a vénséges bányarém és eltűnt a kapualjban. Láttam rajta, hogy ez a hosszú mondat megviselte, kiszívta minden energiáját, ezért úgy döntöttem biblikus leszek. Vagyis: Magad uram, ha szolgád nincs.
Először is elállítom a vérzést, gondoltam és miután roppant gyakorlatias kiscsávó vagyok, bedugtam az ujjam a likba.
Hogy ez miért nem jutott eddig az eszembe! Tisztára virgonc lettem – már persze a haldoklási stádiumhoz mérvést.

Azért valami középtávú terv is kellene, ezt éreztem és épp el is határoztam, hogy meglehetős sürgősséggel, vagyis "dringend" egészségügyi intézményt keresek, amikor egy egyenruhás ember érkezett. Ekkora örömöt utoljára győztes válogatott focimeccsen éreztem! 5 másodpercig, mert kiderült, hogy ez a jómadár előttem közterület-felügyelő és határozott célja, hogy engem közterület-szennyezés miatt inzultáljon. Vagy bírságoljon, mit tudom én. Mert mindent összevéreztem. Mondtam neki, hogy ez részemről nem volt direkt, de lehurrogott, hogy őt nem érdekli, hogy eventuális volt-e a szándék. Azta latin műveltségit nekije! – ezt már én gondoltam és mellette még azt is, hogy ha ez itt nekiáll itt cetlizgetni velem akkor nekem kampec. Így aztán elhatároztam, hogy a nemecseknek tartogatott nevelő célzatú pofonokból néhányat ráhátékázok. Ki is kaptam jobb kezemet a likból és két istenes sallert lekevertem a "legműveltebb" közterület felügyelőnek a világon. Közben még egy fizikai hatás érte a szerencsétlent, mert ugye spriccelni kezdett a likból a vér. Ippeg a szeme közé. Képzelhetitek! Egy szó nélkül elájult. Nagyobb győzelmet arattam, mint Muhammad Ali fénykorában!

Ujj vissza a helyébe, irány valami kórház. – gondoltam én, de az élet nem így akarta. Merthogy ez itt a nyócker és a bennszülöttek egy rétege, mint valami sakál, vagy hiéna – megérezte a vérszagot. Három ilyen jómadár vett körül és megkérdezték miként állok anyagilag. Frankó – összegeztem a helyzetet és a vita elnyúlását leküzdendő, már megint kikaptam az ujjamat ideiglenes helyéről. Két jól irányított spricc, két ájult. A harmadik azonban lenyúlta a bankkártyámat és elmenekült a vérfürdő elől. Profi boxmérlegem így 3 K. O. 1 T. K. O.- ra alakult.
Ez mind nagyon szép és jó, és az ujjamat is seperc visszaillesztettem oda ahova kell, de most már tényleg nagyon … na jól van nem sajnáltatom magam.

Ekkor fedeztem fel a közeli park túloldalán a kórházat. Reméltem erősen, hogy az odavezető úton már senkivel se találkozok, mert ennyi kapcsolat még Szinbádnak se jött össze fél év alatt és nekem már pont elég volt az új ismerősökből.
Odaértem. Megy ez kérem, jobban mint a konvergencia-pogrom /már léci, nézzétek el nekem ezeket a helyesírási dolgokat – de örülök, hogy élek/
Végre jó helyen vagyok! Már csak egy rutinműtét, aztán megint hawai-dizsi-napszemüveg lesz az életem.

Csak még előtte töltsem ki az űrlapot. Mi sem lehet ennél fontosabb – ezt én is tudom. Így aztán leültem, s nekifogtam az adminisztrációnak – ballal. Mert azért ezzel az "odatalál az ujjam, ahova kell" mutatvánnyal nem volt kedvem rizikózni. Kicsit összevéreztem az űrlapot, de az asszisztens igazi érző nő, mert mondta, hogy elnézi. Egyébként én is elnézegetném őt, de most nincs vér a …
Elnézést kérek mindenkitől, de ükapám, nagyapám és az apám is nőcsábász volt és a vér nem válik vízzé… Csak elfolyik, kivéve, ha fogják a likat.

Fogtam. Azt is felfogtam, ahogy a kedves, csinos – de vélhetően a közelgő ájulás miatt nekem halványszürkén homályos nővérke mond: mert azt mondta, hogy még 300 forint vizitíjat és 300 forint sürgősségi díjat kér. Bankkártyával fize… -kezdtem, de rájöttem, hogy az momentán új birtoklót lelt. Bakker!
-Nincs nálam készpénz. Most mi lesz? – kérdeztem, de a hölgy nem tudott segíteni. Hóvége van, már 4 napja nem eszik – mondta. Húha -gondoltam. Lezuttyantam egy közeli székre és semmi se jutott eszembe.
Így – közvetlenül a halálom előtt nem akartam negatív emlékeket magammal vinni a túlvilágra, ezért keresni kezdtem valamit, aminek örülhetek. Ekkor tűnt fel az a hihetetlen rend és tisztaság, ami körülvett. Minden csillogott villogott, üde volt és jószagú. Gyanús, nagyon gyanús – észleltem magamban a gondolatot. Vagy már meghaltam és ez egy mennyei kórház? Ne már, ennyire snassz dolog lenne átlépni, hogy észre se veszem?

Félig lehunyt pilláim mögül kérdeztem meg a szépséges alkalmazottat:
-Kedves, miért van itt minden ennyire rendben? Rámnézett, válaszolt:
-Delegációt várunk és… -folytatta volna, de ekkor nyílt az ajtó és egy sereg ember érkezett. Fotósok, tévések és nagyember, plusz kíséret.
Minden klappolt, egyedül én rondítottam a látványon, de ez nem érdekelt. Önző módon megláttam a lehetőséget. Lejmolni fogok, akármilyen ciki is! Nem akarok megdögleni. A nagyember elhatározta, hogy észrevesz. Médiák, lámpák, kedves érdeklődés: Hogy érzem magam,? Kamerák tüzében egyszavas válasz: Sz betűvel kezdődő szó /segítség: emésztési végtermékből képzett jelző/
Köhintés, újabb kérdés: mennyire vagyok elégedett.
-A csaj tetszik -mondtam, rend is van, meg minden, csak ez a ***** vizitdíj, ez a halálom – töröltem le a kezdődő vigyort az arcáról. Apropó, nem tudna kölcsönadni 600 forintot? – folytattam. Sajnálkozott. Nem nagyon tehet kivételt, mert akkor mindenki joggal kérhetne mentességet, vagy netán tőle kölcsönözne, ami ugye tiltott pénzintézeti tevékenység magánszemélyeknél, no meg itt van ugye a pozitív diszkrimináció, azt sem szabad. Kezdte magát kínosan érezni.
A lámpák csak úgy döntötték magukból a meleget, az újságírók érezték a szenzációt, én pedig ismeretlen okból magyarázkodásnak éreztem a dolgot. Smucig dög! – gondoltam és azt hiszem ez kiült az arcomra. A diszkrimináció szemétség. Bólogattam ettől függetlenül. Például az emberek utálják a helikopter-tulajdonosokat. Szerintem ez diszkrimináció – fűztem még hozzá.
Bólogatott. /Azt hiszem örült, hogy más vizekre eveztünk./ Nekem is van helikopterem – mondta. És igaza van. Az emberek nem is tudják mennyibe kerül a fenntartása. A vizsgák, a műszaki, a súlyadó – egy tragédia.
-Sokat fogyaszt? – kérdeztem. -Nagyon – válaszolta. -Ráadásul emiatt adójóváírást se vehetek igénybe.
-Magát diszkriminálják. – mondtam neki felháborodva és megsimogattam a vállát /a bal kezemmel/ Egy könnycsepp jelent meg a szemében és csak suttogni tudott. -Érzem.
Megértően bólogattam, rendkívüli az empátia bennem. Nincs véletlenül papírzsepije? – kérdezte
Adtam neki /ballal/ egyet, aztán, miután megeredtek a könnyei még egyet.
Összeszedte magát. Megköszönte a figyelmet és a papírzsepit is, és távozni készült. /fotósok, tévések zoomoltak, ilyenek/
300 forint – mondtam. Darabja. – tettem még hozzá, a félreértések elkerülése végett.
Nézett, az arcára döbbenet ült ki. – de hát ez inkorrekt. Szerintem csak kapitalista – vontam meg a vállam. -Én megértem Önt, és nem zavar, ha Ön félreért engem. A 600 forintomat akarom. -Ráadásul így nem mondhatja, hogy diszkriminált helyzetbe került – fejeztem be a mondókámat és angyali vigyor ült ki az arcomra. Félreérthetetlen mozdulattal előre nyújtottam a kezemet /a balt/.
Belátta, hogy csak egy lehetősége van: A zsebébe nyúlt, előre lépett és 6 darab fémszázast számolt ki a kezembe.
Köszönöm – mondta. Én is köszönöm-válaszoltam. Kifelé indult, a stáb és kísérők követték. Az ajtóhoz érve úgy tűnt: valami beugorhatott neki. Megfordult, mosolyogva felém intett az ujjával: Ha felépül keressen fel, alkalmazom.- mondta.
Nem vagyok olcsó – közöltem ernyedten.
Tudom.- válaszolta savanyú arccal.
Ekkor homályosult el a világ. Nagyon.

Arra ébredtem, hogy rázzák a vállamat.
Felnéztem, azt se tudtam hol vagyok. Másvilág. Vagy mi ez? Álmodtam?
Rajtam volt az ingem, alatta sehol egy lik, sehol egy csepp vér. Még ilyet! Pedig olyan valóságosnak tűnt!
Elméláztam. Itt az ideje indulnom. Ránéztem az órámra. Egy perc múlva ¾ 8
Még kába voltam, amikor kiléptem az utcára…

Tudjátok milyen a derült égből villámcsapás? Ez egy hülye kérdés, persze, hogy tudjátok. Dörren egyet, megijedsz, és szevasz.
Szíven üt "szinte" és nyilall.
Hogy az a mennydörgős mennykő! Akkor előérzet volt? Ne ily halált adj istenem! Inkább ágyban … halni meg. – villant bennem.
A szívemhez kaptam. Semmi. Illetve valami zörög itt. Mi a fene ez? Lik az ingemen, a zsebben pedig hat darab megrongált fémszázas és egy megnyomorodott golyó. A "nagyember" százasai! Leültem a járdára és gondolkodni kezdtem. Futó léptek zajára figyeltem fel. "Gavrilo" fut, ez tuti. Mint ahogy az is az, hogy részemről támogatom a vizitdíjat.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Abszurd
· Kategória: Novella
· Írta: quentin
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 314
Regisztrált: 1
Kereső robot: 26
Összes: 341
Jelenlévők:
 · arttur
 · gazzo


Page generated in 0.7115 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz