I.
A piciny koporsón hangosan koppantak a szaporán eső cseppek, különös dallamot adva a pap monoton hangja mellé. A gyászoló tömeg lehajtott fejjel kísérte a leereszkedő láda útját. A virágok szivárványként ragyogtak az esti szürkületben. A márványból faragott kereszten ez állt, Emili Woons született 1930 meghalt 1936. A kislány anyja összerogyott, kezét a kicsiny láda felé nyújtva, miközben a szeméből patakzott a könny. Férje letérdelt mellé, átkarolta és üres tekintettel nézett lefelé. Neki már nem voltak könnyei.
A magas hosszú kabátos, sötét hajú férfi távolabb állt a tömegtől. Szürke szeme homályos, vékony arca elgyötört volt, és egész lényéből fáradtság sugárzott, a szeme alatt sötét karikák húzódtak és a keze mely egy szál fehér rózsát fogott enyhén remegett. Nem törődött az egyre jobban szakadó esővel, csak állt némán. A monoton ima a végéhez közeledett. "Urunk fogadd szeretettel szívedbe elhunyt gyermekünk lelkét!" A férfi szája hangtalan követte az ima szövegét. A pap befejezte, majd lehajtotta a fejét és némán állt, amíg a család és a rokonok a mélységbe dobták a virágokat. Ezután a sírásók elkezdték a koporsóra hordani a földet és a család lassan elindult, miután végső búcsút vettek. A szülők mentek el utoljára a pap kíséretében. Egyedül a férfi várta meg, hogy a sírt teljesen betemesse a föld. Lassú léptekkel sétált oda a kicsiny dombhoz. Szép formájú, karcsú ujjai végigfutottak a sírfeliraton. Arcán mélységes bánat ült. A domb tetejére tette a fehér rózsát, majd sokáig elmerengve állt még az esőben. Mélyet sóhajtva lépett végül odébb és indult el a temető kijárata felé.
A kapun kiérve cigarettára gyújtott és elindult a kihalt utcán. Kiérve a főútra, betért az első kocsmába és egy üveg konyakot rendelt, majd leült egy félreeső asztalhoz és csendben iszogatni kezdett. Egy idő után elővett egy rongyos bőr jegyzetfüzetet és lapozgatni kezdte. Arca egyre jobban elkomorodott, és a poharat is sűrűbben kezdte emelgetni. Az üveg aljánál járt már mikor egyszer csak felállt, és sietve elindult kifelé. Odakinn leintett egy taxit és útnak indult egyenesen a Dokkokhoz. Nem sokkal később már az öreg fa móló végén állt.
Az eső elcsendesült, a tenger is lenyugodott már, és a néma alak kezében cigarettával meredten bámulta a lába előtt a szelíd hullámokat. Több óra is eltelt mire útjára indult. Sokáig kellett gyalogolnia, mire egy forgalmas úthoz ért. Taxiba ült, és hazament. Otthon egy forró zuhany után az ablakhoz ült és egyik cigarettáról, a másikra gyújtott. Reggel köszöntötte már az utcákat, mikor álomba merült, a rémálmok világába.
Másnap elszánt ébredt, elhatározta hogy kideríti mik ezek a jelek, a kígyó, a szem, és hogy milyen rituálé az amit a gyilkos csinál. Napjait a könyvtárban töltötte, régi bűnesetek után kutatott a rendőrségi levéltárban, wudu boltokat járt végig, és nem állt meg egy percre sem pihenni. Haza is csak fürödni és aludni járt, a munkahelyén szabadságot vett ki. Megszállottan kutatott a válaszok után. Aztán egy hétre rá, hogy belekezdett a munkába talált egy szakadt bőrkötéses könyvet egy rozzant antikváriumban, és abban furcsa leírásra bukkant. Gyorsan hazasietett vele és elolvasta. A könyv egy rituálé menetét írta le, azokkal a jelképekkel, mozzanatokkal és azzal a sorrenddel, ahogy a gyilkos is haladt. A leírás szerint még egy áldozat kell a rítushoz, azt az embert a szív jelképezi, és ő lesz halála után a befogadó test, aki a Sötétség Árnyát magába zárja, életet adva neki itt a földön. Ennél nagyobb butaságot még nem hallott, még hogy egy árnyat, vagy démont vagy mifélét szabadítana így a földre az az őrült? Vagy még sem butaság? Átolvasta még egyszer jó alaposan a leírásokat, elővette a jegyzetfüzetét és összehasonlította őket. Minden egyezett! Cigarettára gyújtott, majd percekig csak elgondolkodva ült. Végül fogta a könyvet és kisietett. Úgy döntött megtudja, kitől vehette az antikvárius ezt a könyvet. A bolt a város régi negyedében volt, egy csöndes kis zsákutcában. A taxiból kiszállva gyorsan az utca végére sietett, és már fordult is hogy belépjen az ajtón, mikor is döbbenten megtorpant. Nem volt itt semmiféle bolt, csak egy rozzant bedeszkázott ablakú öreg ház. Zavartan nézett körül, hiszen reggel itt még egy antikvár üzlet volt. Most meg egy komor valószínűleg régen elhagyatott ház állt a helyén. Odalépett az ajtóhoz, hogy megnézze vajon zárva van e? Szinte már meg sem lepődött mikor kinyílt az enyhe nyomásra. Szíve hevesen vert, és hideg borzongás futott végig rajta ahogy belépett. Odakint leszállt az éj és villámok kezdtek cikázni az égen hangos robajjal.
Behajtotta az ajtót és az előtte az emeltre felfutó lépcsőre nézett. Ahogy az ajtó becsukódott, a vihar hangjai nyomtalanul tűntek el a puha csendben. Lassan megindult fölfelé, mintha valami mágnes vonná fel az emeletre. Tudta kit fog ott találni! Az álmában látott jégszemű férfit, a gyilkost! Már sajnálta hogy nem hozta el a fegyverét, abban meg kételkedett, hogy a nála lévő bicska bármi kárt tehetne abban a hatalmas emberben. Ettől függetlenül elővette és kipattintotta az éles pengét. Kalapját és kabátját a lépcsőre dobta, nem akarta hogy belegabalyodjon ha harcra kerülne sor. Furcsa egy ház volt, az első emelet egy nagy üres szobára nyílt, amit gyertyák fénye világított be. Majdnem üres szobára. Az idegen ott ült meztelenül egy hatalmas, vöröslő kör közepén, háttal a belépőnek. A doki hamar rájött hogy ez csakis vér lehet, s bár már megszáradt kicsit, még mindig érezte a szagát. Az ülő alak előtt egy ember nagyságú, fából készült X állt kitámasztva. A körön belül három ismétlődő minta volt kusza összevisszaságban a padlóba vésve, a kígyó, a szem és a szív. Az idegen követhetetlen gyorsasággal felállt és szembefordult vele. Hideg arcán kegyetlen mosoly jelent meg. Hangja mély volt és rekedt, mikor megszólalt.
- Már vártam doktor! Ma este már újra köztünk lesz a Sötétség Árnya! Magát éri az a megtiszteltetés, hogy a testét adja neki!
- Álmodban öregem!
- Nocsak? Maga bátor ember, és mélyen érző szíve van. Helyes, ön a tökéletes alany! Nos, sajnos gyorsan múlik az idő, nem beszélgethetünk tovább, sok még a dolgom.
- Szerintem is elég a dumából te mocsok, gyere had vagdossalak szét, ahogy te tetted azokkal a szerencsétlenekkel!
A támadás gyors volt, alig bírt elvetődni a hatalmas test útjából. Még sikerült bevinnie egy szúrást, de a másikat ez nem hatotta meg. Keze kicsapott és csontrepesztő ütést vitt be a dokinak, aki úgy omlott össze mint egy darab rongy. A férfi felemelte az ájult embert és a kifeszített állványhoz vitte. Felkötözte rá, majd leszaggatta a ruháját és félrehajította a rongyokat. Az oldalából csordogáló vérre ügyet sem vetve mély hangon kántálni kezdett, és közben kikészítette a rituáléhoz szükséges felszereléseket. Szárított növények kesernyés szaga töltötte be a szobát, elkeveredve a friss vér szagával. Munkához látott. A finomra élezett kés szép mintában futni kezdett az ájult férfi mellkasán, egy tökéletesen élethű szívet karcolva bele, nem túl mélyen a húsba. A test megremegett a keze alatt, de nem zavarta meg. Lassan minden egyes minta és az idézés szavai a helyükre kerültek mire a doki magához tért. Az arcára kiült a rémület, ahogy felocsúdva kínzója mögé nézett! Ahol előbb még a szoba fala volt, most egy bíbor színű örvény kavargott, mélyén furcsa mintákkal. Egyre nagyobb lett, és a belsejéből egy emberszerű éjfekete lény kezdett kibontakozni, ahogy a rituálé a végéhez közeledett! A doki sikoltani kezdett, és dobálta magát, szabadulni próbált. De nem volt menekvés erősen volt rögzítve, a vékony penge pedig újabb és újabb mintákat vésett elgyötört testébe. A rekedt kántálás felgyorsult, az örvény eszeveszett sebességgel forgott, és benne a lény vadul tombolt hogy kijusson. Végül az utolsó szív minta is a helyére került a már csurom vér testen, a doktor sikolya és a fülrepesztő dübörgés ami a kapuból jött összeolvadt a rekedt kántálással. Míg már remegett az egész ház. Végül utolsó mozzanatként a jégszemű férfi hatalmas keze előre lendült és áttörve a bordákat megragadta az áldozat szívét, majd kitépte. Az utolsó kép amit még látott, mielőtt a vér a szemébe csorgott, és elhagyta az élet, az a repülő szíve volt, amit a gyilkosa hajított az örvénybe, utat nyitva a fekete árnynak. Majd beborította a vérködös éj.
II.
Az étterem vezetője sietős léptekkel indult az ajtó felé, amin belépni látta a híres és dúsgazdag nemesembert Morian Maximillien Doorn-t. Ritka nagy megtiszteltetés volt, hogy egy ilyen illusztris vendéget fogadhat szerény éttermében! Odaérve, mélyen meghajolt és személyesen kísérte a legjobb asztalához. A vendégek között halk suttogás indult meg, amint felismerték a hírességet. Sok nő szeme felcsillant, a jóképű férfi láttán. Az úr magas volt, sötét haja válláig ért, szürke szeme fényesen csillogott, elegáns ruháján egy kis ránc sem látszott. Tökéletes volt minden rajta, a járása, az öltönye, szép vonású szája, karizmatikus arca és halványbarna bőre. Ami pedig a legfontosabb volt a hölgyek számára, a szép nemes még szabad volt. Ez a tény sok nő szívét megdobogtatta. A nemes úr testőre egy hatalmas fekete hajú, jég kék szemű, komor arcú férfi volt, aki szigorú tekintettel mérte fel a vendéglő minden szegletét. Miután a két férfi helyet foglalt, az emberek tisztelettudóan elcsendesedtek, és újra az asztaluk felé fordították figyelmüket. Természetesen most már új témát találva a beszélgetésükhöz.
Az üvegablakokon túl a város nappali zsivaját, az éjszakai élet színei és hangjai váltották fel. Az eső lassan megint eleredt, de az embereket már nem zavarhatta meg ez az apróság, hisz majdnem minden nap esett. Az egyik kiégett lámpaoszlopnak dőlve, nem törődve a hűvös széllel és a hideg cseppekkel, egy komor arcú férfi állt, kabátjába burkolózva. Borostyán színű szemét egy pillanatra sem vette le az étteremről. A sötétségbe merülve várt türelmesen, és az arcát csak néha világította meg a felparázsló cigarettavég. Nem zavarhatta meg semmi, és nem téríthette le semmi a kijelölt céltól. Mert most vadászott, és a préda odabent volt! Bosszú forrt a szívében, és álmaiban mindig egy barát arca bontakozott ki a sötétből, egy arc, amit elloptak.
Megjegyzés: Vége (talán)
|