… peregnek
hamis próféták
átkai a sárba…
Reméltünk
boldog évezredet,
szabad hazát,
kinyújtott baráti kezet,
egymást segítő,
nyílt tekintetet,
reméltünk
megbecsülést,
tisztán zengő éneket,
nyugodt napokat,
szenvedélybetegségtől
mentes életet,
reméltünk
virágzó falvakat,
dús lombú fákat,
a nap gyógyító fényét,
reméltünk békét,
ám a rémület
gúzsbakötő hálója
szorul egyre erősebben,
s vergődünk félelmetesen
eltorzult világunkban,
nem lelve a harmóniát…
bűnös az, ki ilyenkor
Istent káromolva kiált,
mert általunk
haldoklik a világ…
Álmok, remények
köddé váltan
peregnek lépteink alatt,
csak a hit éltet
csodára váró szívünkben
múló nappalok
szórt fényt bocsátanak
a holnapok felé,
s ha vergődő életünk
mezsgyéjén
kinyúló kezünk
egy virágot talál,
boldogok leszünk
mélybe zuhanó
jajszót feledve
egy pillanatra még,
s ki tudja,
honnan jön az új csapás,
fenn maradni
milyen áron lehet,
ha az őszinteség, becsület,
szeretet halkan jár,
mert a pénz beszél…
De semmi jaj,
még élünk,
szélsuhogásban,
viharban,
az esőáztatta úton
mezítláb futva az idővel,
arcunkat újra
a nap felé emeljük,
s peregnek
hamis próféták
átkai a sárba,
álszent szavak
pattannak
páncéllá szilárdult
lelkünk faláról,
s a káosz
forgószél malmai köré
hófehér gyolcsot von hitünk:
van még
létünk… szavunk
e sorvadó, magyar hazában…