Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Pihenj meg nálam...

, 703 olvasás, Ani , 33 hozzászólás

Sajgó lélek

Ha neked fáj, miért fáj nekem is?
Gyere közelebb…
Ne, ne lépj hátra ijedten! Én vagyok!
Csak a kezem nyújtom feléd félszegen…
Gyere, bújj ide az ölembe… csak amíg elmúlik.
Ne félj! Jobb lesz mindjárt…
Ugye… ugye érzed egy kicsikét? A nyugalom enyhe melegét…
Közelebbről látom az arcod, a szemed… Én nem bántalak!


Sokszor egész közel vagy… de néha fényévekre. Mintha a fagyos északi szél fújna felőled… mintha olyan tájakon járnál akkor, amit fény nem érinthet sohasem…
Magányos farkasként barangolsz a jeges vidéken át, s keserűen üvöltve sírod el a holdnak bánatod… nem jön szemedre álom.
De tudod az utat… igen, tudod az utat Dél felé. Ahol meleg van. Ahol nem mar lelkedbe fájdalmat a világ északi szele. Jártál már ott… ahol könnyed szellő olvasztja jégvirágaid… a zöld réteken futottál… és voltak virágok… az az édes, dinnyeillatú nyár… nézted a madarakat. Könnyűnek érezted magad.
De nem maradtál sokáig egyszer sem… Nem hitted, hogy maradhatsz, hogy lenne ilyen tájon neked helyed…
Visszahúzott a Félelem… egy durva kötélen ráncigálva, vissza a kis ösvényen… és folyton duruzsolt füledbe… rossz vagy… nem kellesz… halott vagy… ez a sorsod, itt kell élned, velem… örök társad vagyok… hidd el nekem!
Végül mindig elhitted… lehajtott fejjel némán elhitted. Csak fagyott könnyeid árulkodtak. Szíved mélyén a rétre vágytál vissza. A friss levegőre… a napfényre.
Szétzúzza lelkedet ez a rideg táj. De mégis… erőtlenül mész tovább…
Ó, Drága… egyik éjjel karddal a kezedben jöttél… nem bírod már tovább. Mindig menni az árny után… a kötél, a sebek…
Au Revior…
A szívembe mart a kegyetlen félelem…
Csak néztem ijedten. Mindent láttam a szemedben… az ezernyi apró kis írisz jégcsap…
A kard... a viszlát…
Nem tudom, hol vagyok…
Ha neked fáj, miért fáj nekem is?
Gyere közelebb…
Ne, ne lépj hátra ijedten! Én vagyok!
Csak a kezem nyújtom feléd félszegen…
Gyere, bújj ide az ölembe… csak amíg elmúlik. Ne félj! Jobb lesz mindjárt…
Ugye… ugye érzed egy kicsikét? A nyugalom enyhe melegét…
Közelebbről látom az arcod, a szemed… Én nem bántalak!
Jeges a szemed… hideg az arcod, ahogy ujjaimmal hozzád érek…
Engedj fel… érezz… érezd, ahogy mosolyt rajzolok szád köré… a szemed fölé… érezd az életet, ami ujjaimból áramlik feléd. Láss! Nézz a szemembe! Ott a fény, a levegő, a szárnyak, a szabadság… minden érintésemben a nap melege… úgy, ahogy mindez benned nyugszik… Ébreszd fel!
És ahogy lassan megcsókolom homlokod… úgy melegszik bőröd… lelked… Forró könnyeimben felolvad szemed…
Ne menj el többet, kérlek… Ne menj vissza az ösvényre… Maradj velem!
Együtt, a madarakkal, a rét felett… a napfényben.
Lassan megfogod kezem… egy félmosoly futott át arcodon hirtelen?…
Csak nézed a szemem némán. Nem szólsz…
Pihenj… pihenj itt karomban…
Aludj el… nálam édes álmod lesz.
Aludj el… míg kedvesen simogatlak.
Lassan lehunyod szemed… egy mély sóhaj… elernyed kezed… a kard kicsúszik ujjaid közül.
Te csak álmodj, Drága!
Álmodj meleget, boldogan, fényesen,
amíg két karomban alszol csendesen.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Próza
· Írta: Ani
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 12
Regisztrált: 5
Kereső robot: 8
Összes: 25
Jelenlévők:
 · engs
 · galamboki
 · Kisci
 · PiaNista
 · Tollas


Page generated in 0.0418 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz