Pápára mentünk jó minap! Útba esett az N-i kocsma, s mert Haladás meccs volt soron ippeg, hangolni illett, nekünk szurkolóknak.
No belibbenünk a kocsmába -ismerem arra a járást-, hát kit látok!
Sanyi áll a söntésben a "fogóm"! (Hogy mit jelent a "fogó", majd rátérek)
Ráismertem egyből, de nem tudhattam, hogy ő is vélekszik e rám, hát nem forszíroztam a dolgot. Viszont Ő rám köszöntött:
- Szia! Meggyütté? Mit iszó?
És már töltötte is a pálinkát! (Tényleg nem felejtett el)
Mondom Sanyinak:
- Megyünk meccsre, Pápára! Ma Bíró verés lesz!
- Hát csak mennyé, ha nincs jobb dógod!
Útban Pápára visszaemlékeztem.
Említettem már, hogy apám és két testvérbátyám (no meg még sokan a családból) állatorvosok voltak, és akik még élnek ma is azok? Csak én lettem ily csenevész lelkű semmire való lelkedész? Az sem baj, ha nem, mondom most.
Sokat tapasztaltam mellettük, kísértem őket, ha tehettem. Láttam például Andrist "nehézellésen".
Ez úgy volt, hogy jött a hívás éjjel fél egykor!
- Doktor úr! Jöjjön gyorsan! Döglődik a Mariska!
Bátyus felkeltett engem tudta, hogy érdekel a dolog, és szólt, hogy no gyere Tücsök, kereshetsz egy kis pénzt.
Felültünk a Simson Swalbéra, aztán irány Mariskához, (aki tehén -azaz szavarmasmarha-, de a faluban a tulajdonos számára fontosabb bákinél)
Jó magyar paraszti szokás szerint az állatorvost az utolsó pillanatban hívták. Mikor kiértünk a helyszínre, szegény Mariska látszatra már valóban az utolsókat rúgta, kellett is belé a "cineglió", lélekerősítőnek, amit meg is kapott bátyustól, aki ezután alsógatyára vetkőzött, pedig nem volt meleg, és nekigyürkőzött.
Szegény Maris hátsó fertályán egy fél bociláb nyúlt ki, ezt sikeresen kisegítették a szülésben aktívan segédkezők. Rángathatták már több órája szegényt, persze ezt nem vallotta be senki! Farral jött a boci.
No bátyusnak jutott a feladat, hogy amit eddig kiráncigáltak a segítők, azt tolja vissza, fordítsa meg, találja meg a mellső lábakat és igazítsa a születendőt a helyes irányba.
Iszonyatos meló volt! Bátyus szinte vért izzadt, míg megfordította a születőt, míg Mariska minden létező erejével kifelé tolta borját!
És sikerült!
Megható volt látni, hogyan nyalja le borját Mariska, de számomra testvérem látványa volt inkább a megdöbbentő!
Hatalmas mellkasa fújtatott, mint a gőzkalapács, csizmáig leizzadt, és vérben úsztak a szemei!
- No Tücsök, az egy ilyen munka! – mondta utána kimerülten nekem, mégis boldogan, és a zsebembe nyomott honoráriumából száz forintot, mert fogtam az orvosi táskáját.
Aztán láttam születő kismalacokat, sorozatban jöttek elő, nem akart vége szakadni, jöttek és jöttek, zsinórban.
Láttam és leshettem, hogyan herélik egy metszésen a malacokat, hogyan dolgozik az emasculator (érroncsoló célműszer), és döntöttem, én nem leszek állatorvos, ez egy emberfeletti munka! Ehhez én kicsi és kevés vagyok! Persze nem kiscicák és kismadarak orvoslásáról volt itt szó!
Nálunk az volt a szokás, hogy egymásért vagyunk, segítünk örökké, de illett megdolgozni minden fillérétm ha anyagi segítségről volt szó.
Így örömmel vettem, ha hívtak és segíthettem, netán pénzt is kereshettem általa. Egy ilyen alkalommal kerültem kapcsolatba Sanyival.
Orbánc elleni oltás volt. Kisebb bátyám szólt nekem, a Budapesten tanulónak.
- Tücsök, gyere, segíts, kereshetsz egy kis pénzt.
Örömmel mentem. Diák voltam, jól jött minden fillér.
N. falu dimbes-dombos lankái közé hívott Isti!
Tudtam kezelni a paratust, tisztában voltam a higiénés dolgokkal, mindennel, ami kell ahhoz, hogy levakcinázzak egy falunyi malacot, disznót.
Igaz, hogy gyakorlatom nem sok volt, de a vér nem válhat bennem vízzé!
Reggel 4 órakor álltunk neki. Jött a Sanyi! Bátyus mondta:
- Ő Sándor a fogód!
Sanyi majd megfogja neked a disznót, te meg beoltod, aztán kész.
Jó reggelt! Jó reggelt.
Kezezés, kávézás, majd irány neki a falunak.
A "hangosba" – ez egy a faluháza tulajdonában lévő, többnyire központi ház tetején lévő hangszóró, mely arra is hívatott, hogy tájékoztassa a coca tulajdonosokat, hogy esemény lesz. Biztosan mindenki látott már ilyent, hatalmas ezüstszínű bilire hasonlít.
Sanyi dolga volt rendezni a "kidoboltatást".
- Bemondták a hangosba Sándor? – kérdezte bátyus.
- Be bizony, kétszer is!
- Na akkor minden rendben!
Sándor mokány, csupa ín, meg mócsing ember kissé vörös orral.
Nekiindultunk.
Ő ismert mindenkit a faluban. Első nekifutásra lejártuk a saját utcáját, rendben ment minden. Igaz, közben töltögettek is Sanyinak, én nem mertem inni, mert hallottam hírét a "jó" N-i nohának – bátyus is szigorúan kikötötte: Pia Nyista! - meg amúgy sem voltam még igazán edzett akkoriban e téren.
Sándor sem erőltette rám, valahogyan tartott tőlem…, nem bízott bennem, azt hiszem. (Úgy mindig oldalról pislogott rám, bár a lába közé kapta a 20 kilós malacokat, meg oldalba szorította a mázsásakat is, de igazándiból úgy láttam, hogy próbára tesz!)
No így érkeztünk fel a dombra, nem tudom kihez, de Sanyi "Mamikámnak" szólította a kedves gazdasszonyt.
- Hát mé jöttetek Sándor!
- Disznóojtás van Mamikám!
- Ne mondd má! Nem hallottam! Bemondta a hangos?
- Be bizony! Kétszer is!
(Sokkal később Sanyi bevallotta nekem, sosem mondatta be a hangosba, hogy mi is történik, ha ő megjelent a háznál, akkor annak okának kellett lennie!)
- Na akkor errefele má megin nem hallatszik mit mond, csak recseg-ropog!
- Hát szóni köll az irodába Mamikám!
- No csak óccsátok be az én aranyoskámat!
Megyünk a disznóólhoz, hát mit látok?
Legalább 3 mázsás "aranyoskát" az ól ajtajában, előtte jókora kifutóval.
Valahogy nem állt jól a szeme a cocikámnak, egyszerre balsejtelmem támadt.
Mindeddigre Sanyi megtanított arra engem, hogyan kell "megszelidíteni" a nagyobbacska röfiket, füttyögéssel, hátvakargatással, aztán csak beálltak egy injekció erejéig, utána kit érdekelt, ha kaffogtak is, de ez az óriás, ez valahogyan más volt.
- Hinnye! -Mondom magamban.- Én ettől félek!
Sanyiban reménykedtem, hogy majd megfogja! Mondom is neki!
- Hát akkor essünk túl rajta!
De valahogy neki sem tetszhetett a dolog, mert azt mondta:
- Hát dokikám, menjen csak be, oszt szúrja meg!
Mondom én erre:
- Olyan furán néz azokkal a vörös szemeivel ott a hidasban, tán ha ketten közelíténk meg!
Végül is én voltam a főnök, nem mondhatott ellent, de nem sok támogatást adott nekem, azt észrevettem.
- No akkor én ideállok a hidas-ajtó mögé aztán hátulról megbökködöm, hogy jöjjön ki, és becsukom azt! Akkor nem lesz baj
Beleegyeztem. Mit tehettem volna?
Odaálltam az állat elé, oldalvást. Az csak kaffogott rám, fejét leszegte! Akkora volt, mint egy víziló! Mamikám meg csak noszogatta kintről:
-Ne te neeeeeeeeee! Cocikám! Szépségem! Aranyoskám! Neeee! Neeeeeee!
Aztán megindult az aranyoska!
Betört a lábaim közé, felcsapta a fejét, én meg röpültem a trágyadomb közepébe, se fecskendő, se oltóanyag!
De már fordult is meg, és rajtam keresztül akart visszatérni az ólba, mint egy bulldózer!
No ekkor rántott el Sándor a fenevad elől!
Aztán ezt mondta:
- Na majd ezt beojtom én!
Mamikámnak meg odaszólt – no hozza azt a szívmelengetőt, mer szarosak lettünk itten ma!
Mamika el, én meg a Sanyinak kezébe nyomtam a tartalék fecskendőt, az meg bedugta a fejét az ólba, meg ki is húzta. Na ez is megvót!
(Tutti, hogy a sarokba spriccentette ki a vakcinát, de én is ezt tettem volna, azt hiszem!)
Ezután ittuk meg a pertut Sanyival Mamika dögerős pálinkájával, és mire befejeztük a falu disznainak oltását, mindketten olyan részegek voltunk, hogy bátyusnak úgy kellett összeszednie bennünket az utolsó háznál, Sándor felesége kajtatott fel bennünket, hol késlekedünk ilyen sokáig!
|
Online látogatók:
Látogató: 162
Regisztrált: 1
Kereső robot: 22 
Összes: 185
Jelenlévők:
