Egy vadászlesben aludtam egyedül az éjjel.
Látni vágytam: hogy kel fel a világ minden reggel,
napfelkeltét vágytam látni nagy hegyek ormán túl,
bizonyságot tenni a Szarvas legendájáról.
Jött a Szarvas, hisz tudta hol várom őt, hajnalban.
Akkor jött, mikor az éj még egy volt a nappallal.
Akkor jött, mikor a fény még bent volt a sötétben,
mikor természet és ember egy volt a Reggellel.
De vadász is jött, nélküle, minden szép lett volna,
töltve, Szarvas-szívre tartva, eldörrent a puska.
Végig kellett élnem azt, hogy nem tehetek semmit…
Egyszer látnom kellett mindent; vadat és vadászt is,
két lábra állt halált…, agancsot égen átszúrva,
felhővé vált leheletet, hörgést egy villámban,
vérben izzó friss harmattal megöntözött fákat,
élő Napsugarak helyén; viharba fúlt tájat.
A Szarvas-lélek ekkor búcsúzóul felém nézett;
legendáját, szabad lelkét átadta enyémnek.
Csak a hús-lét lett a Vadászé… - üzent szemével -
a lélek tovább szárnyalhat majd eztán minden reggel.