Petőfi Sanya másnaposan, bepállott szájjal ébredt az álmosan ásítozó, Szabolcska utcai ház harmadik emeleti lakásában. Miután elvégezte mindennapos reggeli férfiúi cselekedeteit, melyekről e helyt nem lenne illendő beszélni, a fürdőszobába ment, és könnyített magán. Másnapos volt, mint egy varacskos disznó, nagyokat böffentett, gyomrában még mindig érezte az előző este elfogyasztott olcsó szeszek savas nyomát. Megmosta a fogát, majd a hálószobába csoszogott, hogy felvegye legjobb ruháját; azt a fekete, viseletes öltönyt, amelyet még az esküvőn viselt. Harminc éve már annak, elszaladtak fölötte az évek. Egyszer megöregszik mindenki – gondolta, majd odaállt a gardróbajtóra szerelt egészalakos tükör elé, hogy alaposan szemügyre vehesse magát. – Ez a nyakkendő ronda – hördült fel, majd lekapta magáról, és a sarokba vágta. Kigombolt, kihajtott inggallérral vágott neki a pesti utcának, hóna alá csapva kopott, barna mappáját.
A város még aludt, de ahogy a mondás is tartja – ki korán kel, aranyat lel. Petőfi Sanya a szerkesztőségbe igyekezett, mert egy nagy csokorra való művet válogatott össze, a legjobb termést. Reménykedett abban, hogy végre kiadják őket. Végtére is minden esély megvolt rá: manapság nincsen cenzúra, azt ugyanis Deákék eltörölték. Jó nekik! Számára csak ma érkezett el a nagy nap: harminc év elmúltán végre üzentek érte, hogy ismét foglalkoztatnák a nagyhírű fővárosi lapnál.
Szóval hogy elejébe vágjunk a dolgoknak, egy kicsit felpörgetjük a dolgokat; Petőfi Sanya máris ott ül az ismert kiadó szerkesztőségében – amelynek nevét itt és most jobbnak láttuk elhallgatni, pusztán a békesség kedvéért. Az író-költő egy fekete bőrfotelben üldögélt, és cigarettázott, noha orvosa réges-rég eltiltotta tőle. De persze hősünket nem kellett félteni: továbbra is csutkára szívta a koporsószöget, és látványosan krákogott közben, csak hogy mindenki figyelmét magára vonhassa.
A főszerkesztő egy komor, vaskos íróasztal mögött ücsörgött előtte, az asztal lapjára kiborítva Petőfi Sanya barna mappájának tartalmát. Az őszes szakállú, cvikkeres ember nagyokat hümmögött, cuppantott, néha csücsörítette a száját, majd az így előrenyújtott ajakdarabkákat az ujjai között morzsolgatta – parancsolón és méltóságteljesen. Petőfi Sanya már majdnem elaludt az égő cigarettával a szájában, amikor egyszer csak a szerkesztő vadul az asztalra csapott, és magából kikelve felkiáltott:
-Baszd meg, Sanyi, te normális vagy?! Ezt igazán nem vártam volna tőled! – az igazat megvallva nem lehetett eldönteni, hogy inkább dühös volt vagy sértődött. Persze az is lehet, hogy valahol a kettő közötti vékony mezsgyén táncolt ez a robosztus, bölcs szakállú öregúr.
Sanyi rettenetesen megijedt a hangzavarra, majdnem kiesett a szájából a cigaretta. Értetlenül pislogott a főszerkesztő felé, elnyűtt vállait, melyek amúgy sem voltak túl kiugróak, ha lehetséges, még inkább behúzta. Úgy ült ott, mint valami riadt kisegér.
-Sanyi, most őszintén, hogy gondoltad ezt? Annyi év barátság és munkakapcsolat után, hogy a többiről már ne is beszéljünk… Hát hogy bírsz ilyet kiadni a kezeid közül? Hiszen ismersz! Tudod jól, hogy én ehhez nem adhatom a nevemet! Tudod, a szabályok! Nem én írom őket, de akkor is vannak… Ez van, ezt kell szeretni. De te ezt amúgy is tudod… És erre mégis idejössz, és ezzel a rakás olvashatatlan papírfecnivel próbálod kiszúrni a szememet?! Tele vannak marhaságokkal és sületlenségekkel, ugye tudod…
Petőfi Sanya továbbra is értetlenül pislogott, őszes bajuszát pödörgetve bánatában, zavarában.
-Mert például itt van ez! – kapta fel az egyik lapot felindultan a főszerkesztő, majd fel-alá járkálva a szobában fennhangon olvasni kezdte azt, ami rá volt írva. Egy verset.
"Mire elfogy a bor, mire csattan a csók,
Jeladásra emelhetik a lobogót.
Haloványul a gyáva szavamra… dalom
Viharodnak előjele, forradalom!" *
-Sanyi, most őszintén, szerinted ez vicces? Én nem is tudom, mi van veled! Szálljál már le a FELHŐK közül! Mit akarsz, forradalmat? Hát mégis mi a hóhér szent kötele ez? Normális vagy? NORMÁLIS VAGY? Megint háborút akarsz, meg öldöklést? Jaj, Sanyi, hát nem volt még elég? Az emberek unják már ezt, de nagyon. Nekem elhiheted…
-Az igazat megvallva – szólalt meg elcsukló, reszketeg hangján a törékeny kis költő –, ez egy régebbi versem. Talán tényleg nem a legjobb.
-Hogy nem a legjobb? – üvöltötte vöröslő fejjel a főszerkesztő. – Megmondjam neked, mi ez? Inkább nem is mondom, mert még a végén olyat találok mondani, ami méltatlan lenne a barátságunkra.
Azzal összegyűrte a papírt, és egy jól irányzott mozdulattal csont nélküli kosarat dobott vele az asztal mellett lévő szemetes kukába. Csattogó lépésekkel visszament a helyére, és egy újabb verset kapott fel. Ebből is hangosan felolvasott egy részt:
"Mit nem beszél az a német,
Az istennyila ütné meg!
Azt követeli a svábság:
Fizessük az adósságát.
Ha csináltad, fizesd is ki,
Ha a nyelved öltöd is ki,
Ha meggebedsz is beléje,
Ebugatta himpellére!…" **
-Sanyi, hát te komolyan mondom, hogy nem vagy észnél! Tudod mi ez? Uszítás! Sovinizmus! Rasszizmus! "Svábság"? ""Német"? Neked elment az a maradék csöpp kis eszed is, én mondom! Hát miket írsz te? Habzó szájjal! HABZÓ SZÁJJAL! Nézd, én megértem, ha indulatos vagy, de kicsit vegyél vissza! Ma már nem divat ez a hangoskodás. Kicsit finomítsál rajta itt-ott. Nem lehet ezt így megmondani. Sokkal árnyaltabban, burkoltabban, hidd el, jót akarok – mondta a főszerkesztő az üveges szemekkel rábámuló Petőfi Sanyának, aki meg sem nyikkant. A felolvasás tovább folytatódott:
"Ha pediglen nem fizetünk,
Aszondja, hogy jaj minekünk,
Háborút küld a magyarra,
Országunkat elfoglalja.
Foglalod a kurvanyádat,
De nem ám a mi hazánkat!…
Hadat nekünk ők izennek,
Kik egy nyúlra heten mennek." **
-Sanyi, én ezt már nem tudom kommentálni! Te megátalkodottan, nyíltan és kertelés nélkül, alattomos módon és előre megfontolt aljas szándékból elkövetve politizálsz! Fogd már fel, hogy béke van! Az emberek már nem fogékonyak erre! Mostanában inkább a választásokon vezetik le a feszültséget. Talán el kéne indulnod neked is, nem tudom, Kiskőrösön például… Vagy valami. Csak ezzel hagyjál már fel! Vége a háborúnak! Az annyit tesz, hogy béke van. Béke van, világos?
Petőfi Sanya bólintott. Titkon remélte, hogy a főszerkesztő talán átnyergel a következő versre. Így is történt. A papírok egyre csak pörögtek, mindegyikből egy-lét kiragadott, odavetett szókapcsolat, amelyek tőrdöfésként érték az öregecskedő költőt: "Jellasics, a gyáva!". "Lamberg szivében kés, Latour nyakán kötél." "Oh Bem, vitéz vezérem!"
-Sanyi, na ez az, amiket el kéne hagyni! Írjál inkább a Nagykörútról! Vagy a Ganz művekről! Mit tudom én, csak ne a politika! Nem kell, hogy teljesen elveszítsd az aktualitást, de azért ha egy mód van rá, kerüld az ilyesmit! Most képzeld el, ha szegény Josip elolvassa a versedet! Hát ijedtében Fiuméig elfut, az biztos!
A költő eközben leszegett fejjel, megsemmisülten ült a súlyos, fekete, hűs bőrfotelben. Érezte, hogy az idő elszállt a feje fölött, észrevétlenül és némán, ahogy általában szokta. Hogy is mondta szegény Jani? "Hajt az idő, nem vár: elhalunk mi, vének." ***
Bizony, így van ez.
-Mondjuk talán még ebben van némi értékelhető dolog:
"Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leírni e
Vad fekete
Időket a világnak?" ****
-Szóval az a helyzet, hogy ennek meg itt-ott furák a sorai. Meg a téma sem az igazi. Írj köré valami szerelmeset, mint a Szeptember végén-ben, vagy valami jó kis ivászatosat, mert hát a magyar ember ezt szereti: bort, nőt, szalonnát.
Petőfi Sanya még mindig nem szólt, csak duzzogva nézett ki a fejéből.
-Hidd el, én csak a javadat akarom. Éppen azért, mert kedvellek, és mert barátok vagyunk! De hidd el nekem, hogy ha nem változtatsz a költészeted hangján, akkor feledésbe merülsz, és felzabál a tigris. Vagy a hiéna! Vagy mi! Egy a lényeg: akkor gyere vissza, ha majd kihagyod ezeket a Jellasicsos baromságaidat, meg elfelejted ezt az egész forradalmas ökörséget a vén zászlótartóstul, tokostul vonóstul! Ugye megígéred? Ígérd meg!
Petőfi Sanya persze megígérte. Mit is tehetett volna mást? A gyerekeknek enni kell adni, és szegény Jani sem ad már neki kölcsön. Tökre bedilizett az öreg, egész nap a szigeten ül, és csak magának írogat.
Kezet fogott a főszerkesztővel, aki végül leközölte az egyik régi versét a Kiskunságról, aztán elindult hazafelé. Útközben betért a Vajdához címzett borozóba, ahol három szürkebarát legördítése után munkához látott: hajnalig írt savanyú borokról, otthoni tájakról, messzi hazáról…
Középszerű költőként fejezte be életét Ferenc József uralkodásának harmincnyolcadik esztendejében, noha minden évben megjelent legalább egy vaskos verseskötete a borról és az Alföldről.
2007. június
Megjegyzés:
* Petőfi Sándor: Forradalom c. versének részlete
** Petőfi Sándor: Mit nem beszél az a német… c. versének részletei
*** Arany János: Toldi estéje (részlet)
**** Petőfi Sándor: Szörnyű idő (részlet)
|
Online látogatók:
Látogató: 46
Regisztrált: 0
Kereső robot: 15 
Összes: 61
