Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Csendből csend

, 307 olvasás, Mary_Weawer , 0 hozzászólás

Ezerszín

A Hang mely eddig hallgatott megszólalt, majd Örökre elhallgattatott.

I.

Csend van. A kopár vidéket átjárja a rémület. A távolból léptek tompa puffanása hallatszik.
-Jönnek!
Alakjuk kezd kirajzolódni a bíbor homályban. Robosztus, lomha testek egymás mellett. Közelednek. Vérszomjas morajuk is érthetővé válik. Azt hörgi mind: - HALÁL!
Egyik sem emberi. Olyanok, mint, az alvilág sötét démonai. Karmuk s foguk hegyes. Üres tekintetük a távolba mered…
-Hagyjatok! Ne!
-Lené! Lené ébredj!
-Ah! Hál Istennek vége!
-Mivolt ez a kiabálás?
-A rémek anyám! Már egész közel jöttek! Éreztem a bűzös leheletüket! És… nem tudtam menekülni. Megdermesztett a félelem!
-Aggódom miattad! Mióta is tartanak ezek az álmok?
-Hát vagy egy hete. Nem tudom talán 9 napja. De ki számolja ezt?
-A rémeken kívül látsz még valami mást is?
-Jaj anyám ne faggass!
-Jól van! Megértettem! De minden kép beszélned kell Évával!
-Azzal a vak kuruzslóval? Aki az olyan bolond asszonyok babonáiból él, mint te? Ezt nem gondolhatod komolyan!

-Hah! Még hogy én bolond! Pont olyan vagy mit a bácsikád.
-Ugyan már anyám! Nem úgy értettem…
-Pontosan úgy értetted. Mindig is kinevettél, mert hittem a természetfeletti erőkben.
-Ne akard bemesélni nekem, hogy az álmaimat mindenféle varázslattal, meg gyógyfüvekkel ellehet űzni!
-Ha nekem nem hiszel… Álmodj szépeket! – mondta s egy hideg csókot nyomott a fia homlokára.
-Még hogy szépeket!
Fél óra sem telt el Lené újra felébredt. Kintről zaj hallatszott.
- Ki az? – kérdezte de, nem jött válasz.
Valaki motoszkált az ablak alatt.
- Ez nem vicces! Bárki is az fejezze be!
Hirtelen elhalt a zaj. Lené az ablak felé indult. Lábai egyre nehezebbek lettek. Feszülten nyúlt a függöny felé.
"Biztos csak a varjak." – gondolta s visszaindult az ágyhoz.
Kintről újra zaj hallatszott. De ez más volt, mint az előbbi. Olyan, mint mikor egy teli zsák lezuhan valahonnan.
"Ez már nevetséges. Meg kell néznem!" – bíztatta magát.
Fogait összeszorította és egy hírtelen rántással, elhúzta a függönyt. A lidérces fátyol mindent beborított. Ekkor sietős léptek hangja hallatszott a folyosóról. Az egyik alak igyekezett a másik felé. Lené az ajtóhoz tapasztotta fülét. Megálltak. Ahogy a kilincshez ért az egyik suttogni kezdett, majd a másik futásnak eredt. A suttogó hangja egyre erősebb lett. A menekülő hirtelen megtorpant s lezuhant a földre. Lené zavartan feltépte az ajtót. Az egyik ott feküdt a földön.
Szétnézett a folyosón de nem látott senkit. Az a másik alak eltűnt. A férfi a test fölé hajolt. Mikor meglátta az arcot falfehér lett.
- Istenem!
A halott nem más volt, mint a komornyik. Hirtelen kivágódott az egyik ajtó. Lené az ajtóhoz lépett s a fagyos szél az arcába mart.
- Anyám! – kiáltotta de nem kapott választ. Lassan közeledett az ablak felé. Kint dermedt csend volt és köd. Ahogy szétnézett egy furcsa alakra lett figyelmes. Tekintete az alakra meredt de nem tudta kivenni, hogy mi vagy ki az. Egyre jobban kihajolt kezeivel a külső párkány széleit markolta. Teste az ablakkeretre nehezedett. Lábai már alig érintették a földet mikor egy hang, megszólította.
- Uram!
Lené riadtan kapta hátra a fejét.
- Istenem Cécilie! Te vagy az?
- Ki más volna uram? – kérdezte meghökkenve.
- Mondd, nem láttad az anyámat?
- Nem uram! Miért kérdi?
- Azért mert nincs itt.
- A Madame gyomra mostanában gyakran nyugtalankodik éjszaka is. Előfordul, hogy most sincs ez másképp.
A lány meglepően nyugodtan beszélt. Jele se látszott a rémületnek. Pedig a szobája a folyosó végén van és el kellett mennie a tetem mellett.
- Uram, jól érzi magát?
Lené nem válaszolt. "Miért nem rémült meg? Talán nem vette észre? De hisz az lehetetlen! Mi van, ha…"
-Uram? Uram!
-Igen…? – ocsúdott föl hirtelen.
-Le kellene feküdnie. Nagyon sápadtnak látszik.
-Mond csak, nem láttál valami furcsát a folyosón idefele jövet?
-Megijeszt, Uram.
-Biztos Cecilie? Biztos nem láttál?
-Nem…-habozott a lány-a folyosó üres volt, mikor kijöttem.
Lené lassan kinézett az ajtó mögül, majd hirtelen visszahúzta magát. Arca még sápadtabb lett, mint eddig volt.
-De hogyan, hisz az előbb még…-hirtelen elájult.
Az ágyában tért magához. Már világos volt, olyan dél, egy óra körül járhatott az idő. Feje furcsán kavargott. Az éjszakára csak foszlányokban emlékezett. Szemei nehezen ültek a helyükön.
-Csak álom volt. Rémálom… Cécilie!
Gyors lépteket hallott majd halkan, óvatosan belépett a lány.
-Itt vagyok Uram. Hál’ Istennek, hogy fölébredt.
-Hány óra van?
-Délután kettő.
-Anyám már fölébredt?
A lány tekintete hirtelen zavart lett. Nem válaszolt, habozott.
-Uram, ön már vagy négy napja aludt és nem is…
-Négy napja? De…
A lány lesütött pillákkal jelentette be, hogy vendégük van.
-Demien? Miért nem mondtad előbb. Azonnal engedd be!
Az ajtó ismét kinyílt s amint a lány kiment egy magas, fekete férfi lépett be az ajtón.
-Lené, drága barátom! Hogy vagy?
-Nem is tudom. De te mit keresel itt?
-Gondoltam meglátogatlak, meg aztán van egy pár dolog, amit tisztáznunk kellene.
-Miféle dolgok?
-A kedd éjszakáról.
Lené zavartan nézte régi barátját. "Hát mégsem álmodtam…"
-Lené, figyelsz rám?
-Igen.- mondta egészen halkan. Szája kiszáradt, fejében erős nyomást érzett.
-Jól vagy?
-Nem. Az az este… anyám, a komornyik?
-Sajnálom Lené… Őszinte részvétem.
Lené feje zúgni kezdett. Pontosan ugyan úgy, mint azon az éjjelen. Tagjai egyre nehezebbek lettek. S a világ egyszerre elsötétült előtte.
Fojtott beszélgetésre ébredt. Az ablaknál ült Demien és Cécilie. A lány testét görcsösen rázta a sírás. A férfi észrevette, hogy felébredt.
-Meddig nem voltam magamnál? – kérdezte bágyadtan.
-Két órát feküdtél mozdulatlanul.
Cécilie hirtelen kiszaladt. Kezét szája elé fogta, hogy elfojtsa a sírást, de amint kilépett hallatszott keserves jajgatása.
Demien leült Lené ágya szélére és kérdő tekintettel nézett barátja felé.
-Most már tudsz róla beszélni?
Lené szeme cikázott. Az ablaktól az ajtóig és vissza. A plafonra, a padlóra, a kisasztalra, ahol az előbb beszélgettek a lányék…
-Igazából nem tudom mi történt. Arra emlékszem, hogy rémálmom volt, anyám bejött, majd furcsa zajokat hallottam. Valaki lezuhant valahonnan… sietős léptek… tompa puffanás aztán… Kimentem a folyosóra és ott volt a komornyik. Majd bementem anyámhoz és … bent senki. Csak az ablak volt nyitva. Bejött Cécilie és aztán elsötétült minden. Itt tértem magamhoz.
Demien jegyzetelt és bólogatott. Megsimította helyes pofaszakállát és Lenére nézett.
-Ez minden?
-Igen. És Cécilie mit mondott?
-Nem sokat. Mondta, hogy kiabáltál valószínűleg a rémálom miatt. Ő is hallott furcsa zajokat, hallotta, ahogy kitörtél a szobádból, aztán mondta, hogy ő is kijött. A folyosón nem látott semmit. Anyád hálójának az ajtaja nyitva volt, ő bement, beszéltetek. Azt mondta furcsa, voltál majd te, elájultál és ma tértél magadhoz kettő óra fele.
-A komornyik hová tűnt?
-A hátsó kertbe vonszolta valaki. Nem tudom, hogy volt rá ideje, de a testre ott találtunk rá.
-És az anyám?
-Ő az ablaka alatt feküdt. Vagy kiugrott, vagy valaki kilökte, ezt nem tudjuk biztosan.
Lené a lányt szólította. Cécilie kisírt szemekkel, a sírástól még mindig zaklatottan nyitott be.
-Mit parancsol?
-Kérem vasalja ki az ingem és hozza be a fekete öltönyömmel együtt.
A lány bólintott és kiment. Lené üres tekintettel nézett barátjára és nagyot sóhajtott.
-Ez hihetetlen… -kezdte a sírástól rekedten- ez…
-Próbálj megnyugodni. Megtaláljuk a gyilkost vagy gyilkosokat. Sajnos jelenleg te és Cécilie vagytok az egyetlen gyanúsítottak.
Lené beleegyezően bólogatott.
-Ez egyértelmű. De hidd el nem én tettem.
-Tudom és szerintem a lány sem. Túlságosan összetört. Zokogva hívatott ide, vallomástétel közben sem hagyott alább kétségbeesése.
"Vagy jó színész…"-gondolta magában Lené.
-Most mennem kell barátom. Mosakodj meg, öltözz fel. Holnap ismét eljövök. Hozom az ügyvédedet is. Légy jó!
-Te is Demien! Ég Veled!

II.

Demien távozása után nehezen teltek az órák. Lené egyfolytában járkált a szobájában, megszállottan, faltól falig és töprengett.
"Nem látta a testet, pedig nem sokkal utánam… Ez az egész annyira furcsa! Ép ésszel ezt nem lehet felfogni!…"
Hirtelen levetette magát az ágyra. Fáradtan, magányosan és üresen. Szemei lassan elnehezedtek, szívdobbanása, mint egy távolban eldörrent ágyú, aztán sötétség. Édes, magányos, bágyadt sötétség. De álmot nem látott. Arra riadt fel, hogy mindjárt leesik az ágyról. Kezeivel megmarkolta a takarót és visszahúzta magát.
"Milyen jó volt aludni, és semmit nem álmodni. Semmit nem érezni, csak aludni…"
Cécilie félénken kukkantott be az ajtón.
-Ébren van uram?
Lené nem válaszolt. Lassan az ajtó felé fordította fejét, és a lányt nézte.
"Milyen fiatal, és már gyilkos lenne?"
-Uram! Kér valamit?
-Nem. Köszönöm. Lefekhetsz.
-Akkor jó éjszakát, Uram!
-Várj! – szólt utána Lené, detektíves sejtelmességgel.
-Igen uram?
A férfi felemelkedett és a kezére támaszkodott.
-Tudsz a kedd éjszakáról beszélni?
A lány lesütötte szemeit és kezeit tördelte.
-Sajnálom én nem…
-Ne sajnálja uram. – vágott közbe a lány. – Szörnyű volt. Én nem is tudtam még felfogni. A Madame, az apám… Engedelmet.
Lené még sokáig a résnyire nyitva hagyott ajtót nézte. Fejét felemelte és fülelt. Hangokat hallott. Lassan az ajtóhoz lépett és kidugta fejét. Az egyik szobából kéjes sóhajok szűrődtek ki. Édes borzongás fogta el majd gyanakvás és undor.
"Cécilie és egy férfi. Az az erkölcstelen kis szajha! Nemrég még az apja miatt sírt most meg itt kéjeleg… Átkozott némber!"
Megfogta a kilincset és bevágta az ajtót. A düh rágta belsejét. Feszítette fejét.
"Képzelem milyen jól érezheti magát ez a kis utolsó…"
Nagy ütést érzett a tarkóján és máris a földön feküdt. Nem ájult el azonnal, tompán hallott valamiféle motoszkálást aztán finom kis tipegést, egy sikoly majd semmi. Sokáig így feküdt a sötétben. Mikor kinyitotta szemét iszonyatos fejfájást érzett. Még mindig a padlón volt. Megtapogatta tarkóját, érezte rajta az alvadt vért. Nehezen, de feltápászkodott. Zakója ki volt gombolva, inge felemásan a nadrágjába tűrve. Nem értette a dolgot. Sötét volt minden. Homályos, mint azon a kedd éjjelen. Gyorsan rendbe szedte magát és kiment a folyosóra.
-Cécilie! – szólította, mint ítélőszék a vádlottat.
Semmi. A lány sehol.
-Cécilie! – üvöltötte tajtékozva. De a lány még mindig nem jött.
-Te… te… -a düh fojtogatta. Elindult a lány szobája felé, majd hirtelen megtorpant előtte. Rossz érzés fogta el. Egy darabig nézte a kilincset…
-Ez vér… -hőkölt hátra. Vett egy nagy levegőt és benyitott a szobába. A lány az ágyon feküdt. Rajta a paplan, mintha csak aludna. Lassan lépkedett előre majd a lány fölé hajolt. Semmi. Még mindig nem ébredt fel.
-Cécilie ébredj! – szólt rá.
Még mindig semmi. Megfogta a takarót és lerántotta a lányról.
-Uram Isten… -suttogta. A lány ott feküdt, fehéren és halottan. Mellén véres volt a hálóinge.
-Mi az ördög folyik itt! – üvöltött fel az indulattól, persze tudta, hogy hiába. Visszahúzta a lányra a takarót és a kabátjáért rohant. Úgy érezte, ki kell törnie innen, mindegy hová, csak el.
Odakint fagyos szél fújt. Sziklaként nehezedett rá a ködös novemberi éjszaka. Nem látott semmit, csak az utat követte. Furcsa érzések szállták meg. Émelyegve tántorgott és egyre lentebb tért az útról. Teste remegett. Már a fák között bolyongott. Jól ismerte az erdőt, most mégis mintha egy idegen helyen járt volna. Mintha minden fa egy bíra lett volna, és halkan azt susogná: gyilkos!
-Nem! Én nem! Az a férfi… -kiáltása abba maradt. Egyedül volt. Nem voltak birák, nem volt vád, csak ő és a szörnyű, megmagyarázhatatlan bűntudat.
"De miért? Én nem… tudtommal nem… De mégis akkor ki?" - szabadkozott önmagának. Ujjai idegesen jártak összefont kezén.
Már hajnalodott. Nagy sötét pilláin ott ült a dér. Lábait és karjait már nem érezte.
-Ki az? – hallatszott valahol előtte. A ködtől nem látott semmit, de az a valaki mégis észrevette.
-Ki az? Feleljen! – szólt ismét a hang.
-Lené Robanc vagyok.
Az alak kezdett kivehető lenni. Sietve lépdelt elő a ködfátyol mögül és megemelte kalapját.
-Önt keressük uram.
-Maga kicsoda?
-Rendőrtiszt vagyok. Megtaláltuk a lány testét…
Lené lába alatt megingott a talaj és eldőlt a nedves avaron.
Hangos berregésre ébredt. Idegen hely, fehér falak, ágyak.
-Jó reggelt, Monseur Robanc! Én Agnes vagyok. Hogy érzi magát?
-Nem tudom Agnes. Zakatol minden, a fejem fáj, a lelkem Agnes…
A nővér megértő barna szemeivel nézte a férfit. Megsimította Lené karját és az ajtó félé indult.
-Agnes kérem… -szólt utána.
-Mindjárt itt lesz a felügyelő úr. Ki fogja magát hallgatni. Látja azt a csengőt az ágya mellett?
Lené bólintott.
-Kérem, nyomja meg, ha rosszul érzi magát, vagy ha segítségre van szüksége.
A férfi ismét bólintott. A nővér arcán végigfutott egy szelíd mosoly és kiment a kórteremből.
Pár órával később megjelent a felügyelő.
-Demien! – örült meg Lené, amikor belépett.
A férfi arca gondtól terhesen zord volt. Látszott rajta, hogy régóta nem aludt. Szomorúan nézett barátjára.
-Azt hiszem bajban vagy. – sóhajtott.
-Más bajában… -duzzogott.
-Nem Lené, ez a te bajod.
-Tessék?
-Beteg vagy… és gyilkos.
A Demien nem tudott Lené szemébe nézni. Csak várta barátja reakcióját. De az nem szólt semmit.
-Felfogtad, mit mondtam? – a dühös apa haragjával rivallt rá.
Lené erre sem válaszolt. Elfordult a másik oldalra és megnyomta a nővérhívó csengőt.
Agnes azonnal besietett.
-Mi a baj uram?
-Melyik kórházban vagyok?
-Az Állami Elmegyógyintézetben.
-De én nem… értsék meg én nem… -kiabálta zaklatottan. Mellkasa zihált, könnyei jégcsapként csorogtak arcán, a száján kapkodta a levegőt.
-Rohama van! – kiáltotta Agnes és máris jött egy másik nővér, fecskendővel a kezében.
-Ez mi?
-Nyugtató Monseur Robanc. Ne féljen, nem akarjuk b… Auu!
Lené ellökte a nővért.
-Segítsen lefogni felügyelő úr! – szólt oda Demienhez, aki erős kezeivel leszorította barátját.
A szer gyorsan hatott. Hamar lecsillapodott a férfi és mély álomba szédült.
Lomha testek, lassú léptek… pokoli testszag, hányás, emberi ürülék, vér és kifordult belek…
-Segítség! – riadt föl Lené.
A kórterem üres volt és hideg. Furcsán érezte magát úgy, mint általában a rémálmok után. De most sokkal jobban félt. Félt, hogy tényleg bolond és, hogy árthat önmagának. Reszkető kezeivel felhúzta a paplant, belelépett egy ott hagyott papucsba és kiosont a folyosóra. A folyosón sem találkozott senkivel. Csak néhány szobából hallott furcsa nyöszörgéseket, megborzongott és tovább osont.
"Nem akarok itt maradni és megvárni, míg tényleg megőrülök!"
A portán egy őr ült. Mélyen aludt akár egy gyermek. Édesen szortyogott. Lené erőt vett magán és kiszökött a fagyos éjbe. Már esett a hó. Azt se tudta hányadika van, csak azt, hogy nagyon fázik és, hogy éhes. Egy pad mellett ment el éppen és meglátott egy ottfelejtett újságot.
"Remek. Legalább azt meg tudom, milyen nap van."
Az újság címe alatt megnézte a dátumot. Szörnyülködve dobta el.
-Az nem lehet! Két éve nem tudok magamról? Ez őrültség! El kell mennem Demienhez!
"De akkor visszavisznek a diliházba."
-Akkor nem is tudom, talán… Eva!
"Mit tud segíteni az a vak kuruzsló?"
-Anyám is azt mondta, menj el Evahoz. De nem tudom hol lakik. Várjunk csak… De tudom! A város szélén, az északi kapunál!
Lené rohanásba kezdett. Tudta, hogy nincs messze a lakás. Egy lepusztult kis bérház, ahogy az anyjától hallotta. Úgy gondolta ott talán megbújhat egy időre.





III.

Igaza volt. Egy lepusztult, kis bérház állt az északi kapunál. El sem tudta volna téveszteni. Mindegyik ablakban sötét volt. Már aludtak a lakók. "Most, hogy az ördögbe fogom megtalálni?…"
Úrrá lett rajta a reménytelenség. Az éhségtől émelygett, tagjai már teljesen áthűltek, álmos volt. Elindult a bérház bejáratához, de már nem volt ereje megnyomni a csengőt. A hideg és az éhség legyőzte.
-Uram! Uram! – szólongatta egy ismeretlen hang.
Szemei lassan kinyíltak és meglátták a rekedtes hang gazdáját.
-Maga meg ki?
-Madame Fleure. Eva.
Valami gyermeteg öröm kerítette hatalmába Lenét.
-Jól van? – aggodalmaskodott Eva.
Lené meg se bírt szólalni. Csak nézte az öregasszonyt és eszébe jutottak anyja szavai, amikor erről a sokat megért nőről beszélt.
-Hát, ha nem beszél így is jó. – mosolygott.- Majd én beszélek. Úgy sincs mostanában kivel. Gyermekeim nincsenek, a vendégeim pedig csak a saját bajukról mesélnek. Az hogy mi van ezzel az öregasszonnyal, senki nem kérdezi…
A férfi kimerülten hallgatta az asszonyt. Most vette csak észre, hogy már nem odakint van, hanem egy lakásban. A falak kopottak voltak és émelyítő öregszag terjengett. Egy másik helyiségben – lehet a konyhában- valamit főzött, vagy sütött az öregasszony. Ennek az illata is megcsapta Lené orrát. A nő még mindig beszélt. Egyfolytában, mint a gép. Lené nem akarta megzavarni, de az éhség ismét elkezdte marni gyomrát. Ajkaiba harapott.
-Kérem, asszonyom… -nyöszörgött. Már szinte szánalmasan.- Kérem, kaphatnék valami ennivalót?
Az asszony se szó, se beszéd felugrott az ágy mellől, és nagy csörömpöléssel behozott egy tál, gőzölgő valamit. Lené nem ismerte fel az illatot. De nem volt kellemetlen. Serényen kanalazta be a meleg lét, ami hadvezérként tört előre az éhség ellen.
-Köszönöm! – csak ennyit tudott mondani miután megette az ételt.
-Szívesen. Most már elárulja kicsoda és mit keresett itt a kapuban, egy szál pizsamában?
Lené elmosolyodott azon, ahogy Eva a kérdést feltette. Fentebb tolta magát az ágyban és bemutatkozott.
-A nevem: Lené Robanc.
A nő arca halál sápadt lett. Kezdett hátrálni a férfitól.
-Miért jött ide? – hangja remegett a félelemtől.
-Kérem, ne féljen! Én csak segítséget akarok kérni magától. Mindenki azt hiszi, én öltem meg anyám, a komornyikot és a lányát. Bedugtak az elmegyógyintézetbe, és azt mondták, őrült vagyok. Nem hittem el, megszöktem…
A nő abbahagyta a hátrálást, leült az ajtó melletti székre és figyelte a férfit.
-… Azért jöttem ide, hogy segítséget kérjek magától.
-Miféle segítséget tudok én nyújtani, hetven meg a halál közt?
Lené arcán mosoly jelent meg az asszony finom iróniája hallatán.
-Mielőtt anyám meghalt volna, rémálmok gyötörtek. Azon a bizonyos kedd éjszakán is épp rémálomból riadtam fel. Anyám tanácsként azt javasolta, másnap keressem fel magát. Én csak kinevettem. Aztán történtek a gyilkosságok, és bezártak. Az utána következő két hónap teljesen kiesett… Anyám szerint maga valamicskét ért ezekhez a megmagyarázhatatlan történésekhez.
-Úgy érti a természetfeletti dolgokhoz.
-Nekem mindegy minek nevezi őket. Csak szeretném, ha segítene.
-Tudok az álmairól. Az anyja sokat mesélt magáról.
-Maga szerint őrült vagyok?
Eva lassan felnehezedett a székről.
-Minden jel arra mutat, hogy…
Az ajtón dörömböltek.
-Nyissák ki! A rendőrség van itt!
Lené az öreg nőre nézett. Szemeiben ott ült valami furcsa fény. A nő felsikoltott.
-Azonnal nyissák ki! – kiabálták a rendőrök és feltörték az ajtót.
Bent sejtelmes csönd ült. A levegő megtelt feszült várakozással. Az egyik tiszt lassan haladt a másik helyiség felé. Hirtelen meglátta a nő kezét, ahogy kinyúlik az asztal alól.
-Fiúk! Itt valaki fekszik. Szerintem halott.
Senki sem válaszolt. A tiszt lehajolt a testhez és látta, ahogy oldalra fordult fejéből egy villa áll ki.
-Ez tényleg meghalt!
-Bizony, kinyuvadt…
Mielőtt még megfordulhatott volna, a férfi lesújtott rá. Sebészi pontossággal a gerincébe talált a kés. A teste egy darabig vonaglott, majd lassan elcsendesedett.
Lené üres tekintettel nézte a már megmerevedett testet. Még mindig nem tért magához. Szemeiben zöldesen remegett a félelem fénye. Kezei olyan erősen markolták pizsama nadrágját, hogy majdnem szétroppant ökle. Most először volt magánál mikor ölt. Nem csak valamiféle homályos képzelgésnek tűnt, megmagyarázhatatlan történésnek, ez gyilkosság volt. Ölt. Többször is. A kis dohos lakás egy csapásra halálverem lett. Egy őrült perverz játékának a színtere.
"Látod mégiscsak te voltál."
-Nem vagyok gyilkos.
"De bizony az vagy. Őrült vagy, gyilkos…" – kacagott a hang.
-Te ölted meg őket, én nem…
"Igen, de nélküled nem sikerült volna. Ha tudnád milyen kis édes volt Cécilie, amikor átöleltem. Az a lány…"
-Hagyd abba! – üvöltötte.
"Nincs itt senki."
A férfi lassan körülnézett. A lakásban nem volt más, csak ő és a vérbefagyott tetemek.
-Őrült vagyok. – jelentette ki olyan megkönnyebbülve, mintha a szörnyű tényről az ellenkezője derült volna ki. Kaján vigyor kezdett játszani arcán. Büszkén nézett szét, átugrotta az ajtó előtt fekvő egyik rendőr testét és kilépett a lakásból.

IV.

A város lassan ébredezett a halvány tavaszi fényben. A postás már nekilátott unalmas, egyhangú munkájának. Lassan tekerte a pedált, és szinte minden háznál lefékezett.
-Átkozott dögök! – káromkodott amint elhaladt egy kutyás ház előtt.
Mikor elért a parkhoz, nekitámasztotta a kerékpárt egy padnak és leült, hogy jól megérdemelt pihenőjét megtartsa. A táskájából előhúzott egy napilapot és olvasgatni kezdte.
-Még mindig ez a vezércikk? – kérdezte kicsit sem meghökkenve.
-Már hónapok óta ez a flúgos a téma. Nem unják még?
-Jó reggelt Bon bácsi! Olvasgatunk?
-Szervusz fiam! Éppen azon töprengtem, hogy mikor veszik már le ezt az őrültet a címlapról?
-Tudja Bon bácsi, majd ha elkaptuk. – mondta sóhajtva a férfi és leült a postás mellé.
-Tudom Demien, tudom. Ha jól hallottam ez a Robanc a maga barátja volt.
-Ahogy mondja, volt. Ő már nem Lené Robanc… De most már mennem kell.
-Nekem is ideje indulnom. A levelek nem jutnak el maguktól a címzetthez.
-Viszlát Bon bácsi!
-Szervusz fiam!
A két ember, ellenkező irányba indult el. Demient kissé felzaklatta ez a beszélgetés. Mindig hevesen tiltakozott az érzelmek ellen, de ezzel nem tudott mit kezdeni. "A barátom volt… Jól mondja, volt." Sietős léptekkel szaladt fel az őrs lépcsőjén és semmivel sem törődve az irodájába viharzott.
-Mindig ilyen? – kérdezte egy újonc.
-Már vagy 36 éve… -válaszolt egy tiszt s közben nevetett.
Demien papírokat vett fel az asztaláról és dühödten tépte fel az ajtót.
-Miért nem értesített senki, hogy ismét gyilkolt?
-Uram, ez a bejelentés csak…
-Nem érdekel! Louis maga velem jön a helyszínre. És még egyszer ez elő ne forduljon! Világos!
A helyszín egy lepusztult, külvárosi bordély volt. A felügyelő gyomra émelygett. A gyilkosság ellenére még mindig voltak olyanok, akik az üzlettel foglalatoskodtak.
-Jó napot Madame! Nekik nem szólt senki, hogy itt gyilkosság történt?
-Az üzletnek mennie kell. Képzelje el, ha mindenki megtudná, mi történt, hát akkor én bezárhatnám a boltot!
-Képzelem. – vetette oda cinikusan.- Merre van a szoba?
-Az emeleten. Jobbra a harmadik ajtó.
-Maga maradjon itt. Louis, maga pedig őrizze az ajtót. Senki nem mehet ki, és nem jöhet be!
-De uram… -méltatlankodott az asszony.
-Nincs alku! Louis, kérdezze ki a hölgyet, én addig megnézem a halottat.
Nyikorgós lépcsők vezettek fel az emeletre. A férfi sohasem volt még ennyire izgatott. Már egy jó ideje nem tudott semmit Lenéről és ez a gyilkosság kétségkívül csak az ő műve lehetett. Megtalálta a szobát és benyitott. A tetemhez valószínűleg nem nyúltak. Meztelenül hevert az ágyon, teste félig lelógott, mellkasán még nem alvadt meg teljesen a vér. Lassan körülnézett. Már éppen indulni akart, mikor egy összehajtott levélkét pillantott meg a földön. Felvette.
-"Demiennek, drága barátomnak!" – olvasta borzongva.- Átkozott!
Szétnyitotta a papírt majd, dühösen félredobta.
-"Kapj el, ha tudsz?" Ez tisztára őrült!
Az indulat nem engedte kilépni a szobából. Járkált fel s alá és közben a tetemet nézte. "Milyen fiatal lány volt. Alig lehetett 20 éves. Legfeljebb 25…"
-Uram, uram! – nyitott be a szobába Louis.
-Mi az?
-Uram, még mindig a házban van!
-Micsoda?
-A madame azt mondta éppen az imént látta.
-És csak most szól? Engedjen! – félrelökte a férfit és kirohant a nőhöz.
-Mi az, hogy még itt van?
-Hát ugyanazt a férfit láttam az előbb kijönni Emilie-től mint, aki a lánynál volt.
-Merre van?
-Itt vagyok Demien. – szólt a hátamögül egy hang.
A férfi ereiben megdermedt a vér és lassan hátrafordult. A másik egy lányt fogott magához pajzsként.
-Én és Emilie most elmegyünk. Nagyon megkedveltük egymást. Igaz Emilie?
A lányt rázta a félelem, megszólalni sem tudott.
-Lené, mit akarsz tenni?
-Milyen buták a rendőrök. Hisz az előbb mondtam. Elviszem Emilie-t!
Szemeivel kéjesen nézett a lányra, és egy kést tartott a nyakához.
-Engedd el!
Lené lassan elindult le a lépcsőn. Arcán az őrültek jól ismert kaján vigyorával.
-Lené, ne akard, hogy lelőjelek!
A férfi hirtelen megtorpant.
-A halállal fenyegetsz? – kérdezte keserűen.- Én sosem halhatok meg Demien. Érted? Soha! – kiáltotta, és hirtelen elvágta a lány torkát. Demien a fegyveréhez kapott és lőtt, de egy golyó sem talált.
-A szentségit! Louis, utána!

V.

Sárga falak, rohanó fák, homály, szürkület…
"Mivé lettél?"
-Te csak hallgass! Tudtommal én vagyok a főnök, úgyhogy ne ítélkezz!
"Sajnos tévedsz! Én irányítalak, te meg bábként teljesíted a parancsaim. Nézz körül! Nézd ezt a sok embert! Mind milyen jól érzi magát."
-Részegek… -vetette oda keserűen és a pulthoz lépett.- Valami erőset, ha lehet.
-Asszony?
De Lené nem válaszolt. Az asszony szó hallatán rá jött milyen magányos. Csak üresen visszhangozta, amit a pultos mondott.
-Asszony…
-Tudom én milyen veszedelmes bestiák azok. – mondta és elé tett egy pohár calvadost. A férfi meg sem nézte mit kapott, egy húzásra megitta és kért még egyet.
"Mi a baj?"
-Honnan veszed, hogy valami bajom van?
"Látszik rajtad. Na, mond ki bátran!"
-Hagyj már békén! – kiáltotta és indulatában lelökte a poharat, ami szilánkokká tört.
-Uram jól van? – kérdezte a csapos.
-Jól, persze… köszönök mindent. – mondta zavartan majd fizetett és távozott.
"Miért haragszol? Nem jó jel, ha még magaddal is haragban állsz."
-Neked semmi közöd hozzám.
"Dehogy nincs…"
A férfi úgy tett mintha nem hallotta volna az iménti megjegyzést. Szürke léptekkel sétált az a ház felé, ahol pár hónapja befogadták. A külvárosi nyomornegyedben volt az épület. Még mindig látszottak rajta a háború nyomai. Egy kovács és a neje fogadta be. Idősek voltak már és Lené a szállásért cserébe felajánlotta, hogy segít nekik.
-Jó estét!
-Hát megjött? Üljön le kedves! Készítettem vacsorát. – mondta az asszony és hellyel kínálta a férfit.
-Richard úr merre van?
-El kellett mennie valahova. Egy régi ismerőséhez, akinél már sokszor dolgozott.
-Munka?
-Igen, úgyhogy holnap is elkél majd a segítsége.
-Természetesen.
-Na de most már igazán együnk!
Keserűnek érezte a levest. Szinte fájt, ahogy lecsorgott a torkán.
"Te és én kétségtelenül egyek vagyunk."
Lené csak szisszentet egyet és félretolta a levest.
-Talán nem ízlik? – kérdezte az asszony.
-Nem. – válaszolt a hangnak Lené.
"Akkor elmagyaráznád én, ki vagyok? Miért csak te hallasz?"
-Jól van kedves?
-Megmondom én mi vagy te! Halott! -kiáltotta és megragadta az asztalon heverő kést.
Az asszony sikított, de nem tudott kimenekülni. A férfi a kést a gyomrába vágta, amitől azonnal összerogyott.
"Úgyis én nyerek!"
-Megdöglessz! – üvöltötte. A kést lassan felfelé húzta. A fájdalomtól hályogos szemei üvegesen csillogtak, ahogy tüdejéből a halál sziszegve préselte ki a maradék levegőt.

-Kedves barátaim! Azért gyűltünk ma össze, hogy elbúcsúzzunk egy ifjútól, ki az őrülettől eltévelyedve önnön kezével vetett véget életének.
Bocsássunk meg neki, és imádkozunk lelkéért Urunkhoz, Istenünkhöz…

Csend lett. Sötétség és örök némaság. A kopár Semmi elnyelte a Mindenséget s elhallgattatta az ifjú, őrült, gyilkos lelket, s a hangot mely sötétjéből született.


Megjegyzés: 2007. május 7.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: Mary_Weawer
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 331
Regisztrált: 1
Kereső robot: 29
Összes: 361
Jelenlévők:
 · arttur
 · gazzo


Page generated in 0.4656 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz