Ha azt várod: örökké… ezt soha nem mondanám, pedig igaz… csak másképp…
Ha eszembe jut merre kószáltam az avar borította erdőkben Lengyelországban gyerekként, akkor az-az idő most van.
Ugyan így minden szerelmem velem él, s csak velem múlhat el létezésük is. Minden csodára, mosolyra, simogatásra még most is emlékszem, s elég ha lecsukom a szemem, bár már sokan távol vannak a mindennapjaimtól, szeretem őket. Tőlük tanultam meg, hogy kell szeretve szeretni, szenvedéllyel, tűzzel és vérrel. Szeretni odaadással, türelemmel, tapintással, s elengedni, még ha akkor faj is, megköszönve mindent, megtartva mindent. Igen: míg élek! Akkor is ha utunk külön válik, mert tanulunk, mindig tanulunk egymástól. Azt hiszem, ezért vagyunk itt!
( Ezt a gondolatot egy számomra nagyon fontos lány írta. Gondoltam megosztom veletek is )